10/10/99

Mit terem a türelem?

Mit terem a türelem? Rózsát — egyik mondásunk szerint.

Kissé megütközve vettük tudomásul Orbán Viktor magyar miniszterelnök nyilatkozatát, miszerint õ megérti, milyen nehéz helyzetbe keveredett Radu Vasile miniszterelnök, mert Arad város tanácsa nem hagyta jóvá a magyar—román megbékélés parkjának szánt területet. Mi méltányoljuk a magyar kormányfõ civilizált, mondhatnók lovagiasan udvarias gesztusát, de ha már õ nem mondhatja (?) el, mondjuk ki helyette mi, hogy az, amit a nacionalista román sajtó s a politikus-fõkolomposok az „Arad-ügy" kapcsán elmûvelnek, az a diplomácia történetében is példátlan, cinikus és orcátlan, nemcsak egyszerû szószegés, hanem a történelmet eltorzító hamisítások halmazát növeli, a tervezett „megbékélés parkja" helyett egy történelmi és kortársi szellemi szeméttelep születik. Megrökönyödésünknek ez az oka, bár mi sem tudjuk, hogy a kialakult helyzetben mi a helyesebb, az-e, ha ezt a békát is lenyeljük, s udvariasságunk az undor helyett mosolyt ültet az arcunkra.

Ugyanis itt nem csak annyiról van szó, hogy a megfékezhetetlen román nacionalizmus megfékezte a kormányfõt, szószegésbe hajszolta az igazságügy-minisztert, hanem arról, hogy ismét szembesercintettek az egész magyarsággal, s tessék beleolvasni a lapokba, ránézni a tévékészülékek képernyõire, s egyszeriben világossá válik, hogy egy becstelen és hazug hadjárat kezdõdött, a történelmi tények újbóli kiforgatására, a múltbéli és jelenkori román—magyar kapcsolatok megmérgezésére. Ezek a történelmi kútmérgezõk egyszerûen nem vesznek tudomást arról, hogy az osztrák kamarilla és saját vezéreik bujtogatására a korszak legreakciósabb forradalom- és polgáridemokrácia-ellenes táborába sodorták az akkori románságot. Ez az akkori alaphelyzet. Ezt tetézték a tömeges rablógyilkosságok, a falvak, városok felperzselése, s nem csak a magyar forradalom és szabadságharc eltiprása, hanem a magyarság fizikai megsemmisítésének szándéka. Az egyik román vezetõ lap kéjelegve idézi Kossuth felhívását, s megfeledkezik arról, hogy ezt nem a románsághoz, hanem a gyilkolva fosztogató rablóbandák megfékezéséért teszi. Ezek a félforcsokú visszaemlékezések ártatlan báránykákként tüntetik fel a fosztogató hordákat, szerintük a jobbágyfelszabadítás nem érintette a románságot, újra elromlott a számítógépük, s 30 000 román kivégzésérõl, 10 000 román katona megölésérõl, 240 román falu felégetésérõl szõnek legendás lepleket, és az a Bem Józef, aki felhívásaival, tetteivel a nemzetek közötti megbékélés hívének és harcosának bizonyult, ezekben a ferdítésekben a románok legyilkolójaként aposztrofáltatik. Persze a magyar népirtásokról, végsõ soron az osztrák, román, orosz forradalomtipró összefogásról egy szó sem esik. Az akkori hóhérok mai szolgái a mártírhalált halt szerb Damjanichot, a német Leiningen-Westerburg Károlyt, a horvát Knézich Károlyt s társaikat egyszerre nevezik katonaszökevényeknek s a román nép hóhérainak. „Ítéleteik" piszkosabbak és alantasabbak, mint a Haynaué. Azt ne venni észre, hogy a történelem elkloákásításával magukat teszik bûzössé?

A sors iróniája, hogy az egykori osztrák és német birodalom maradékországai másfél száz év alatt — a magyarok kivételével — az egykori „szövetségeseket" annyira „kiismerték", hogy még néhány ilyen aradi remeklés, és mind döngethetik az Európai Unió kapuját s falát. A maréknyi felvilágosult román értelmiség pedig szinte tehetetlenül áll az újabb magyarellenes hordák szervezõdésével szemben.

Szóval még mindig hiszünk abban, hogy a türelem rózsát terem. Meglehet, hogy az Iliescuék rózsáját. S ez a megjegyzés azoknak is szól, akik — egyébként jogosan — elégedetlenkednek a mai kormánnyal. Az ország valóban a szakadék szélén áll, de azért néha nem árt belenézni magába a szakadékba is, a tériszony ugyanis nem ment meg attól, hogy bele ne zuhanjunk mi is.

Kapaszkodjunk, amíg lehet, a gyökerekbe. Az aradi, és általában a '48/49-es szabadságharc és forradalom gyökereibe.

(Sylvester Lajos, Háromszék)

10/13/99

Mit terem a türelmetlenség?

Sylvester Lajos Mit terem a türelem? címû írása azok közé az irományok közé tartozik, melyek közösségi önbecsülésemet rombolják le. Szeretem ugyanis azt hinni magunkról, magyarokról, hogy mi többségünkben talán felvilágosultabbak, tárgyilagosabbak, racionálisabbak, egyszóval európaibbak vagyunk román honfitársaink többségénél. Szükségem van erre a tudatra ahhoz, hogy a közösségünket érintõ hátrányokat, megaláztatásokat, sértéseket ép lélekkel elviselhessem.

Ez a feltevés azonban Sylvester Lajos írásának olvastán egyszerre kicsúszik alólam. A szerzõ ugyanis (egyebek közt) azt állítja, hogy "Ezek a történelmi kútmérgezõk (mármint Sylvester úr mai ellenfelei) egyszerûen nem vesznek tudomást arról, hogy az osztrák kamarilla és saját vezéreik bujtogatására a korszak legreakciósabb forradalom- és polgáridemokrácia-elleneles táborába sodorták az akkori románságot." Kemény, indulatos mondat. Olyannyira, hogy alanyai és állítmányai is összekuszálódnak kissé. Mert kik azok, akik a "korszak legreakciósabb forradalom és polgáridemokrácia-ellenes táborába sodorták az akkori románságot"? A mondat grammatikája szerint a mai "történelmi kútmérgezõk". Ami (hacsak nem a szerzõ édes anyanyelvvel kapcsolatos fogyatkozásait juttatja kifejezésre), meglehetõsen szürrealisztikus látásmódra vall.

Ugyanez a szürrealizmus jellemzi az állítás mögött meghúzódó történelemképet is. Mert miért, illetve mi ellen is harcoltak az erdélyi románok? Mint tudjuk, elõször is Erdély Magyarországhoz való csatolása, illetve az ellen a forradalmi hatalom ellen, mely ennek az antidemokratikus politikai döntésnek megpróbált érvényt szerezni. Az unióban az erdélyi románok az egységes magyar nemzeti állam megvalósításának elsõ lépését látták. Egy olyan nemzeti államét, melyben a kisebbségeknek hosszú távon egyetlen alternatívájuk maradhatott volna: a többségi nemzetbe való boldog beolvadás. Ennek üdvös voltában a kor minden magyar politikusa egyetértett, legfennebb voltak, akik a megvalósítás során hajlandóak lettek volna több türelmet tanúsítani, vagyis nem erõszakkal, hanem a magyarság presztízsének "növelésével" szerettek volna asszimilálni. Hogy a románok - ezeket a törekvéseket elutasítva - tényleg "a korszak legreakciósabb forradalom- és polgáridemokrácia-ellenes táborába" sodródtak volna? Ha így lenne - kínos kimondani! -, de mi, romániai magyarok ma ugyanabban a táborban vagyunk. Mi is elutasítjuk a beolvasztás minden formáját, nem csak az erõszakosakat, a csábosokat is. Mi is megkérdõjelezzük a nemzetállam létjogosultságát, mi is ragaszkodunk nem csak az identitásunkhoz, de önrendelkezésünkhöz is.

Ha Sylvester Lajos mindezt "reakciósnak és polgáridemokrácia-ellenesnek" érzi, nem a román nacionalistákkal, hanem a romániai magyarság õszintén demokrata vezetõivel kéne hadakoznia. (Vannak, sajnos, magyar áldemokraták is, akikkel viszont egyetérthet.)

Hogy a románság törekvéseinek létjogosultságát a magyar forradalom vezetõi is belátták, azt a forradalom végnapjaiban Szegeden elfogadott (de soha meg nem valósult) nemzetiségi törvény is bizonyítja. A legszebb bizonyság azonban az az (ugyancsak papíron maradt) konföderáció-tervezet, melyet a nyugati emigrációban élõ Kossuth, Klapka és mások kidolgoznak, s mely végképp szakít a nemzetállam (jórészt már akkor elavult) fogalmával.

Igaz, Avram Iancut a románság nemzeti jogaiért folytatott küzdelem valóban a császáriak oldalára sodorta, magyarán kénytelen volt lepaktálni Ferenc Józseffel. Csakhogy ugyanezt - alig 18 esztendõvel késõbb - Deák Ferenc is megteszi majd. S akárcsak Avram Iancu, õ is kényszerbõl és õ is nemzete érdekében. Ami a magyar nemzet érdekében bölcsesség, az a román érdekében árulás lenne? Nekem úgy tûnik, csakis valaminõ funari logika szerint lehetne az.

A forradalmat a forrófejû Hatvani hamarabb árulta el, mint a felelõsen gondolkodó Avram Iancu (aki végül épp ebbe a felelõsségbe õrül bele), a románoknak a forradalom kezdetén nem volt más választásuk, mint a nemzeti ellenállás. Ahogyan ma nekünk sincsen más. (Szerencsére mi már politikai eszközökkel "harcolhatunk".) Avram Iancu jottányival sem volt rosszabb "magyar", mint amilyen "román" ma Markó Béla. De nem várhatott. Ahogyan mi sem várhatunk. Ha megvárnók a román demokrácia gyõzelmét, hogy azután kezdjünk nemzeti jogainkért küzdeni, nem biztos, hogy lenne már, aki belekezdjen. (Ez az erdélyi románok esetében sem volt másként: Eugen Weber híres könyvébõl tudjuk: a többnemzetiségû - alig 40 százalékban francia - Franciaország is 1848 és 1919 között vált "végleg" franciává. A "polgári demokrácia" jóvoltából.)

Sylvester Lajos ugyanúgy megrágalmazza a román forradalmárokat, mint ahogyan román társai az aradi tizenhármat. Ezt a tényt az sem mentheti, hogy 1919 után a román forradalmárok örökségét kisajátító és Erdélyt ugyanolyan antidemokratikusan (azaz kisebbségi garanciák nélkül) Romániához csatoló balkáni román hatalom ugyanazt a nemzetállamot próbálja ránk erõltetni, melyet nekünk nem sikerült rájuk erõltetnünk.

Az, amit a román nacionalisták a szabadságszobor körül véghez visznek, tényleg felháborító. Kiábrándító a román kormányzat magatartása is. De nem kevésbé fölháborító és kiábrándító az a látásmód és - nem utolsósorban - az a (Cristian Tudor Popescu-s) stílus, ahogyan Sylvester Lajos mindezt a fejükre olvassa. (Csak ízelítõül: a román forradalmárok "gyilkolva fosztogató rablóbandák", a mai nacionalisták pedig "kútmérgezõk", akiknek "»ítéletei« piszkosabbak és alantasabbak, mint Haynauéi" (sic!), s akik "a történelem elkloákásításával magukat teszik bûzössé".)

A félreértések elkerülése végett: ez a stílus és látásmód nem román honfitársaimat alázza meg (akik nem olvassák Sylvester urat), hanem engem (aki olvasom).

Bíró Béla
(Háromszék)

"Egyetlen igazság, hogy nincs igazság"

Kiragadó bölcselõ és nem magával ragadó filozófus a bírám, Bíró Béla úr, mert a Mit terem a türelmetlenség? címû, az olvasót ellenem hangoló politikai idegszál-gyulladásos irományában az említett jegyzetbõl kiemel a mondandóját aládúcolandó szándékkal szövegrészeket, s miközben a legalávalóbb sajtó-, televíziós, rádiós kampány folyt/folyik ellenünk, s a magyarellenes nacionálkommunista és neofasiszta csõcselék az utcára vonult, engem Cristian Tudor Popescu s a hasonszõrûek magyar alteregójaként aposztrofál, irományomat felháborítónak és kiábrándítónak tartja magára nézvést, s amint mondja, "(...) ez a stílus és látásmód nem román honfitársaimat alázza meg (akik nem olvassák Sylvester urat), hanem engem (aki olvasom)".

Írásom lényege szándékaim szerint az a passzus volt, hogy "Mi méltányoljuk a magyar kormányfõ civilizált, mondhatnók lovagiasan udvarias gesztusát, de ha már õ nem mondhatja el (?), mondjuk ki helyette mi, hogy az, amit a nacionalista román sajtó s a politikus fõkolomposok az »Arad-ügy« kapcsán elmûvelnek, az a diplomácia történetében is példátlan, cinikus és orcátlan, nemcsak egyszerû szószegés, hanem a történelmet eltorzító hamisítások halmazát növeli, a tervezett »megbékélés parkja helyett« egy történelmi és kortársi szeméttelep születik." Ehelyett az engem olvasó (mily megtiszteltetés!) Bíró úr azt emeli ki, "Hogy ezek a történelmi kútmérgezõk (mármint Sylvester úr mai ellenfelei) egyszerûen nem vesznek tudomást arról, hogy az osztrák kamarilla és a saját vezéreik bujtogatására a korszak legreakciósabb forradalom- és polgárháború-ellenes táborába sodorták az akkori románságot."

Nos, ha Bíró úr nekem nem hisz, hogy ez így történt, akkor tegye félre a posztmodern filozófusi posztúra felvétele elõtti idõkbõl újraszajkózott ítéleteit, s olvasson bele Egyed Ákos professzor Erdély 1848/49 címû két kötetébe, lapozza fel a korszak krónikásainak írásait, olvassa el Sávai János Jaj Ariélnek címû könyvét (a szerkesztõségben megtalálható) Zalatnán és az Ompoly völgyében elkövetett bestiális tömeggyilkosságokról és rablásokról, gondolja újra Nagyenyed feldúlását, s azután oktasson ki engemet posztmodern/kommunista szellemben a román forradalmárok hõsiességérõl, akiket én tisztelek, de az inkriminált jegyzetben róluk nem eshet szó, mert másokról kell beszélnem, a felbérelt, magyarokra uszított rablógyilkos hordákról. (Egyébként, ha szülõfalujában, Köpecen úgy tarisznyálták volna fel, akkor a régiektõl átöröklött történelmi élményei is lehetnének, kik és hogyan dúlták - égették - fel a települést és gyilkoltak meg félszáznál több polgári személyt.)

Kiragadó bölcselõnek neveztem Bíró urat, mert bár a Háromszékben közölt jegyzeteimet olvassa (azokat is, amelyekben az alanyt az állítmánnyal nem tudom egyeztetni, s "(...) a szerzõ - mármint én - az édes anyanyelvvel kapcsolatos fogyatkozásait juttatja kifejezésre" - ezzel a kiemelkedõen színvonalas stiláris bravúrral robingón is megnyerhetne nagydíjat); szóval az illusztris filozófus átsiklik minden olyan írásomon, amelyekben, sajnos, szám szerint "kiscsoportos" elit román értelmiség õszinte megbékélési és egyetértési szándékával szimpatizálok. (Egyébként, ha odafigyelt, akkor az "Arad-ügyben" Giurescu akadémikussal értek egyet, s nem véle, aki a posztmodern elõképzésének idõszakából bányász ki közhelyeket és egyoldalúan visszaképzelt állapotokat a románság 1848-as szerepét illetõen.)

Kiragadó bölcselõ Bíró úr, mert, lám, ugyancsak személyemmel kapcsolatosan a Korunk egyik idei számában azt írja, nevem említése nélkül, de végül is az én tizenkét évi színházigazgatásom idõszakáról, hogy "A kulturális tekintetben jóval provinciálisabb s ezért veszélytelenebb Sepsiszentgyörgyön a hatalom elnézõbb lehetett. Közelrõl sem önzetlenül. Szükség volt egy színházra, amellyel bizonyítani lehetett, hogy a magyaroknak a rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben, úgymond »mindent szabad«. (A magyarországi nézõt ezekkel az elõadásokkal néhányszor sikerült is alaposan megdöbbenteni.) Másrészt meg úgy gondolhatták, jobb, ha az a néhány nacionalista beállítottságú értelmiségi, aki Ceauºescu nemzetiszínû nyitásának magyar mitfárereként került az apparátusba (kiemelés tõlem, mert fõleg rólam van szó), s akit nem lehetne nemzetközi bonyodalmak nélkül csak úgy ukmukfukk félreállítani, színházi elõadásokkal bíbelõdik, miközben veritábilis nemzeti hõsnek képzeli magát. (Tamási-sorozatot, Sütõt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veress Dánielt, Vörösmartyt, Shakespeare-t játsztuk, s Bíró úr ebben az idõszakban hordta be a múzeumba illegális kommunista õseinek a képeit, s akinek türelme van hozzá, olvasson bele a szocializmust egekbe emelve dicsõítõ sajtóbéli közléseibe.) Reggelig tartott a dínomdánom - folytatja. Felemelõ volt. Reggelenként magam is mámorosan vettem birtokomba a nagy székely pirkadatot.

'89 után aztán ez a fajta színház egyszerre befuccsolt. (...) A csalódott közönség fokozatosan hátat fordított a színháznak."

Hadd említsük meg azért, hogy a kiragadó bölcselõ ugyanebben az idõszakban írta meg Sütõ András ellen a színházelméleti kiskátéját, s vezényelt sajtóbéli és verbális kampányt a szerzõ színpadi alkalmatlanságáról. Akkor még Sütõ András mindkét szeme ép volt, de akadt, aki nyomdafestékkel már-már ki akarta, legalább a felet, marni.

A kiragadó filozófus aztán szédületes gyorsasággal tette túl magát ezeken az apróságokon, s kommunistából posztkommunistává, majd posztmodernné klónozta magát. A Korunk 1999. júniusi számában szektás prédikátorként okítja az emberiséget: "Világunkra a nyelvek és világképek pluralitása a jellemzõ. Hogy mi az igaz, és mi a hamis, nemcsak eldönthetetlen, hanem értelmetlen kérdés is. (...) Az irracionalitást már régen kidobtuk a hajóból. Isten halott. (...) A trónjára ültetett rációról, mely - néhány évszázadig úgy tûnt - az emberiség minden gondjára gyógyírt találhat, minden kérdésre világos válasszal szolgál, mára kiderült, hogy hamis istenség. (...)" És most tessék figyelni: "Mi, posztmodernek mégis bölcsebbek vagyunk minden elõdünknél, hiszen mi már elfogulatlanul kimondhatjuk: minden ismeret ideológiai meghatározottságú konstrukció. Bizonyosságot bizonyosan fölösleges volna keresni. Az eltérõ igazságok és igazságstratégiák (lásd Veyne: Hittek-e a görögök isteneikben?) egyenértékûek. S ez az egyenértékûség az igazság létét kérdõjelezi meg. Egyetlen igazságunk van, hogy nincs igazság." B. B. ma a ráció és a tudomány ellen lengeti filozófiai lobogóit, többször is sikeredett neki átbújni az ideológiai szivárványok alatt.

Végsõ soron én örvendezhetnék, hogy ezekbõl a magasságokból Bíró úr leereszkedett hozzám, egyik vallomása szerint "eléggé meggondolatlanul" el is olvas, sõt "megvédi" a román történelmi és mai demokráciát ellenem. Jobb, ha felhagy véle, mert valóban egyetlen igazsága van ennek a kiragadó filozófusnak, hogy nincs igazság(a).

Sylvester Lajos
(Háromszék)