10/22/99

Fél szívvel vállalt ünnep

Egyik vidéki nagyvárosunkban azt kérdeztem egyszer - néhány évvel ezelõtt - hallgatóimtól, hogy mit hallottak otthon, családi körben az '56-os forradalomról. Általános csönd volt a válasz, a nyolc-kilenc fõs csoportból végül egy leány jelentkezett. Neki sem a szülei, hanem a nagymamája mesélt arról, mi történt "akkor" falujukban. Ennek a felejtésnek a története valamikor a forradalmat követõ terror idején kezdõdött, ám igazán akkor lett tömeges méretû, amikor a módszeres agymosás gépezete beindult.

Nem állt meg az idõ azzal, hogy leverték a forradalmat, fölszámolták a passzív ellenállást. Élni kellett, dolgozni kellett és megélni. Példa nélkül áll a magyar történelemben, hogy egy jelentõs eseményt jobban számon tart a nagyvilág, mint mi magunk. 1956 magyar forradalmával ez történt. Azon az õszön és télen a magyar név megint szép lett, akárcsak 1848-ban, a szabadság fogalmával lett egylényegû. Szinte hetek alatt gyökeresen megváltozott az országunkról alkotott kép. Erre máig lehetne építeni. Hiszen nem volt olyan jelentõs szellemi ember, politikus, író, aki valami módon meg ne nyilatkozott volna a magyar '56-ról. És nemcsak egy bátor kis nép fölkelését méltatták, hanem azt a példátlan tettet is, hogy akkor Magyarországon a nép minden külsõ segítség nélkül megdöntötte a totális rendszert.

Demokrácia született, ha csak néhány napra is. Gyõzött a világtörténelem egyetlen olyan antitotalitárius forradalma, amelynek sikerült elsöpörnie a zsarnokságot. Nem túlzás, hogy a "pesti srácok", a munkások, az ifjúság, mindazok, akik tevékenyen részt vettek az eseményekben - Budapesttõl a legkisebb falu forradalmi bizottságáig -, világtörténelmet csináltak.

Ellenfélnek tartja minden despotizmus az emlékezetet. Átírására nálunk 1956 után óriási erõket mozgósítottak. Nem volt elég a propaganda fröcsögõ gyûlölete, amely gyakran horthysta-fasiszta-antiszemita hordákról beszélt a forradalom kapcsán, idõvel sokkal kevésbé átlátszó hazugságokat terjesztettek. Szívós munkával igyekeztek lejáratni a nemzeti hagyományokat, azt sugallván, hogy ezt kívánja a modernizáció. Vagyis a magasabb életszínvonal, a fejlõdés szemben áll az - úgymond - idejétmúlt nemzeti függetlenséggel. Azt üzente ez a ravasz ideológiai konstrukció, hogy nem érdemes ragaszkodni a forradalom eszményeihez, mert akadályozzák az elõbbre jutást. Azután a gulyáskommunizmus, a hûtõgép és a Trabant (milyen szerény volt ez a jólét a szomszédos Ausztriához képest!), a zsarnokság szelídebb formája megtette a magáét. A magyar nép ráállt az alkura. Alkalmazkodott, akár a török hódoltság idején. Nem tehetett mást. Az alkalmazkodásnak pedig lényeges pontja volt: '56-ot el kell felejteni!

Az a kérdés viszont megválaszolandó: el kellett-e belülrõl, meggyõzõdésbõl fogadni - így történt - azt a rendszert, amely magát szocializmusnak hazudta, s amelynek fönnmaradását végsõ soron a megszálló idegen hadsereg biztosította? Illúzió nélkül kell látnunk: Magyarországon a társadalom többsége elfogadta, némi fönntartásokkal esetenként, magáénak tartotta a Kádár-rendszert. Ebbe a tükörbe nem kellemes beletekintenie az idõsebb nemzedékeknek. És ideje volna leszámolni az afféle önáltatásokkal, mintha sokat haladt volna elõre akkor az ország, ennyit gyarapodtunk. Igen, ilyesmit emlegetett annak idején, a múlt században a mindenható osztrák belügyminiszter, Alexander Bach is. Érdemes fölidézni, mit válaszolt neki az önkényuralom idején Széchenyi: "A vasutat nem ön, hanem az idõ hozta, miniszter úr!" És arról sem szabad megfeledkezni, milyen ára volt a gulyáskommunizmusnak. A fölélt jövõ, a törlesztendõ borzalmas kölcsönök, a széthulló magyar társadalom, amelynek nincsenek közösen vállalt értékei.

Mit kérdez tõlünk ez a sok helyütt csak fél szívvel vállalt ünnep, október 23. napja? Nem kevesebbet, hogy Kádár népe vagyunk-e, hogy képesek vagyunk-e szembenézni múltunkkal és szakítani a felejtéssel. Van-e ahhoz bátorságunk, hogy kimondjuk - nem kell hozzá annyi, mint szembenézni a szovjet páncélosokkal -, a forradalom után az együttmûködõk népe lettünk. Kínos, kellemetlen tükör 1956. Nem lehet kétségünk afelõl, hogy jönnek majd - talán itt is vannak már - a nemzedékek, amelyek fölteszik a kérdéseket.

Kiss Gy. Csaba
(Háromszék)