Abszolút rozsda

Káli István: Vasvirágok. Versek. Kolozsvár, 1997, Polis. 81 p.

Káli Istvánt többkötetes prózaíróként ismerjük. És ismerjük a marosvásárhelyi Mentor Kiadó, illetve a Lyra nyomda igazgatójaként, tudjuk róla, hogy RMDSZ-tanácsos. Azt is tudjuk-tudhatjuk, hogy a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. Tevékeny ember tehát, aki most verseskötettel* lepi meg az olvasókat.
A barnás színû borítón talán valamiféle érc vagy salak, magába foglalva természetesen a kérdést is: a fedõlapok között vajon mit találunk? A könyv hét ciklusra van osztva, s a felosztás is szemérmes, hiszen nincsenek cikluscímek, a tagolást egy-egy (formailag) haiku adja.
“Pereg Isten tarsolyából / égi fekete ponyvákra / Idõ milliárd szemcséje” - kezdõdik így a könyv (Cirkusz, 5. p.), s a folytatás sem különb. Még egy-két idézet: “rút álom mar tudatomba” Esély, 37. p.), “nincs olyan tökély, / hogy ne borulna majdan rá fény-gyilkosként az éj”, “szemembõl átok fröccsen rád, mert kínoz dísz-magány” (Címer, 44. p.). Vas, virágok - próbálom elemezni a szót, a kötet címét. Vas, hideg, frigid. Nem hajlékony, hanem merev, béna. Érc talán. Nem csillogó, fémektõl terhes, hanem matt, tompa, kiégett. Salak. Valaminek üledéke talán, annak esetleg, mit máskor prózában mondott el Káli István, vagy ha nem, hát hagyni kellett volna a bányában, a lélek kohójában vagy máshol, hátha majd megérik egyszer, letisztul, s hozzá mesterséget tanulva ragyogásra lehet támasztani. De nem, Káli Istvánnak most van mondhatnékja. S mond olyan dolgokat, úgy, amilyeneket, ahogyan nem illik verseskötetbe foglalni; nem illik támogatást kérni rájuk a Magyar Mûvelõdési Minisztériumtól; nem beszélve arról, hogy nem illik az ilyen (el-ki?)mondásokra támogatást kapni.
De hát végül is nem a recenzens mondja meg, hogy mit illik, s mit nem. Ahogyan azt sem mondhatja meg a recenzens, hogy mi bûn, és mi nem az. Utóbbit hallgassuk meg inkább a költõ értelmezésében, nem átallva ideidézni teljes egészében a verset, amely csupa ellentétes értelmû szavak sora - ó, nem, kedves olvasó, nem mûvészi fogás, amire gondoltál volna, nem a gondolatok, érzelmek egymásnak feszítése, így hozva létre a drámait, hanem csak valamilyen felsorolás -, a szerzõ által különben igen-igen kedvelt technikai procedúra: “Tengert iszom - parttalan // Belém fullad - névtelen // Semmim van csak - végtelen // Jajt kiáltok - hangtalan // Csendem kínoz - nesztelen // Nincsen vétkem - kártalan // Jussom védem - társtalan // Röhögnöm kell - esztelen”. (Bûneim, 52. p.) És ha akad valaki, aki tíz percnél tovább gondolkozik azon, hogy a szerzõ parttalan tengert iszik-e vagy netán maga parttalan, s hogy aki/ami beléje fullad névtelen-e, vagy pedig a tenger fullad bele a költõbe stb., stb., s ez még esztétikai gyönyört is okoz az illetõnek - úgy kell neki(!).

Simon Attila