Amikor az aradi tizenhárom vértanúra emlékezünk, valójában mindazok elõtt tisztelgünk, akik életüket adták a szabadság eszméjéért. Az aradi tizenhárom fogalmába beletartozik gr. Battyhány Lajos, Ormai Norbert és Kazinczy Lajos, akiket a világosi fegyverletétel után szintén kivégeztek. És azt hiszem, idetartozik egy kicsit Petõfi is, és mindazok, akik a csatatéren vesztették életüket. A magyarok mellett szerbek, horvátok, németek. Akkor senki nem nézte, hogy kinek mi az anyanyelve. Egyetlen dolog számított, a haza, a becsület, az adott szó. Mert a magyarok alkotmányra esküdtek fel, hát védték életük árán is. Az az emberi méltóság, ahogyan vállalták sorsukat, mély nyomot hagyott a szemtanúkban. Október 6-án a várõrség az aradi minorita kolostor vezetõjétõl kilenc papot kért az elítélt tábornokok mellé. Csak négy szerzeteset tudott a kolostor biztosítani: Pléva Balázs, Vinkler Brúnó, Bardócz Sándor és Sujánszky Euszták már aznap meglátogatta az elítélteket. A továbbiakban Sujánszky Euszták minorita szerzetes visszaemlékezését közöljük, melyben megrázó élményeit mondja el az aradi tizenhárom vértanú utolsó óráiról és kivégzésérõl.

Sujánszky Euszták:
Mindegyik hõs lélekkel halt meg

Október 6-án reggeli két órakor megindulva, miután a várba bejutánk, ki-ki a reá bízottakat felkeresni s meglátogatni fõgondjának tartá. Virrasztottak a nagylelkû foglyok, és mennyire lehetett, szeretteiktõl néma soraikban végbúcsút véve, a legszükségesebb rendeleteket megtéve, s példás buzgósággal a bûnbánat és oltáriszentségben részesülve, (maguk csinosítgatásával, lelkük tiszta öntudatában várák be ama borzasztó idõpercet, mely õket vagy felszabadítja, vagy mielõbb annak széke elé állítandja, kitõl ügyük szentsége és igazságos voltáért szenvedett vértanúi halál után a dicsõség babérját megnyerendik.
Fél ötre elmúlt, s én bevégezvén Poeltenberg Ernõ és Aulich Lajos uraknál papi kötelességem kolostorunk meghagyásából, az annyira ismeretes, lábtörés következtében ágyban fekvõ nagy hõst, Damjanichot látogatám meg, õszinte részvétünket elõtte megnyilvánítandó. Kezet szorítva fogadott beléptemkor, s a brünni hóhért (Mayer), ki éppen szobájában kémlelõdött, valamint az õrt is kiparancsolván, velem barátságos beszélgetésbe elegyedett.
Sokat beszélt a politikáról, többet Kossuthról s igen bosszankodva Görgeyrõl. Többek közt mondá: "Tisztelendõ barátom (ily címmel illetett beszéd közben)! Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy a császári háztól azon kegyelmet sem nyerhetõk, miszerint katonához illetõleg - golyó által végeztetnénk ki." ezeket mondva felkére, hogy az éj óráiban vigasztalhatlan nõje, Emilia számára némi megnyugtatásul általa készített imát imádott nõjének kézbesítsem, melyrõl õ megnyugtatva, midõn már-már távozandó valék, így szóla: "Tisztelendõ barátom! Ön tán nem is tudja, ki vagyok." Mire felelém: "Igenis, tudom."
"Én ugyan - mondá õ - rác vagyok vallomásomra, de mint rác meghalni nem akarok. Áldjon meg engem! Azt is tudom, miszerint ön engemet addig meg nem áldhat, míg én meg nem gyónom bûneim, tehát hallgasson meg." E nagy férfiú meggyónt, röviden a hitvallást letette, és én, midõn engedve kérelmének õt feloldozám, kezeimet fejére tétette, és azt önkezeivel fejére szorítván egész imám alatt ott tartotta, s miután ez is megtörtént így szóla: "Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg." (Az absolutiót értvén.) S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: "Mielõtt eltávoznék, tisztelendõ barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem." "Hogy utálnám a hõsök leghõsebbikét!" S mi majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk. Ne adj Isten több ily jelenést életemben!
Végre elközelgetvén az idõ, melyben mindenki övéihez visszasietett, magam is kénytelen valék elhagyni az egy kevéssé a nagy katonát és igaz hazafit.
Remegve vártam a börtönész szobájában a percet, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellend.
Elérkezett ez is.
Tompa moraj közt megérkezék a kísérõ sereg, és háromnegyed hatra a négy golyóra ítélt tábornok, úgymint Kiss Ernõ, Schweidel József, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid a sáncok között agyonlövettek. Kiss Ernõ az elsõ lövés után el nem dõlvén, reája másodszor is három egyén lõvén hala el. (A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernõ hátra bukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernõt a lövések közelrõl érték, bõrébe fúródott a lõpor, s a füst befeketítette az arcát.)
Testeiket a sáncok hantjai födik, mert elvitetésük meg nem engedtetett. - A hazában a hazáért elhunytak fölött virasszon a béke angyala.
Végrehajtatván a fennírt négy tábornokon a véres ítélet, a bitófára ítélt kilenc tábornok ugyanazon katonai kíséret mellett indult meg, közbevevvén vigasztalásul melléjök rendelt papi egyéneket. Fél óra után eljutván az Újarad felé vonuló térségre, hol kilenc fa felállítva jelezé a Golgotát, s felolvastatván még egyszer az ítélet, megkezdetett a borzasztó mûködés.
Poeltenberg Ernõ volt az elsõ, kit Török Ignác gróf (!), ezt Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly követett. Mindegyik hõs lélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendnek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midõn mi papok síránk, õk, nevezetesen Nagysándor József a mellette levõ Vinkler Brúnó barátunkhoz imigyen szóla: "Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb - úgymond -, ha imádkozunk." És ekkor Leiningen gróf, noha ágostai vallású, hozzánk csatlakozva fennhangon mondá a pap által elmondott ima szavait. Midõn Leiningen grófra került a felfüggesztési rend, ez szót kért, mi neki meg is engedtetvén, kimenté magát azon aljas vád alól, mintha Budavára elfoglalása alkalmával az elfogott osztrák tiszteket oroztatva gyilkoltatta volna meg, esküvel erõsítvén, hogy ilyesmi a magyar tábor részérõl soha nem történt.
Fájdalmát nyilvánítá azon, hogy e vádat bírái elõtt megcáfolni, megsemmisíttetnie nem engedtetett, s mielõtt élni megszûnt, e szavakat mondá: "Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk." Damjanich, látva, hogy sírok, így szólt: "Mit sír, tisztelendõ barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel." S reá kerülvén a sor, miután hét bajnoktársa halálának szemlélõje volt, így szóla: "Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig elsõ voltam a csatában." S mankók segélyével kocsijáról leereszkedvén, miután nyakkendõjét kezeimbe adá, hogy mint örök emlékét nejének kézbesítsem, lelépett az oszlop elõtti zsámolyra, s még egyszer megszólítva, ne feledjem el a reám bízottakat, a vele mûködõ hóhért figyelmeztette, hogy szakállát össze ne kuszálja, e végszavakkal: "Éljen a haza!" kiadá nagy lelkét. (Sujánszky kifeledte részletesen bejegyezni Damjanich szavait. Átadván a nyakkendõt, mondá: "Mondja meg nõmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nõmnek, ez vigaszára leend imádott Emiliámnak.") Õt miután Vécsey gróf is követte (Gróf Vécsey fekete atilla fölött sötétzöld felöltõt viselt, melyet leöltvén, Marchot lelkésznek nyújtá át ama kéréssel, lenne szíves nejének kézbesíteni emlékül), a borzasztó spectaculum megszûnt, vagyis inkább csak most tûnt fel egy borzasztó, szívet repesztõ látomány.
Kilenc oszlopon kilenc tábornok, köztök gróf Leiningen honvédtábornoki öltönyben függve, velök annyi család öröme örökre eltemetve.
A kivégzettek holttetemei nagyobbrészt a helyszínen lõnek elásva. (Történeti hûség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a gyásztéren hetet temettek el. Amint napnyugta után tört lélekkel a kivégeztetések helyérõl hazatértünk, három koporsót szállítottak át a hídon; azok egyikébe Kiss Ernõt rejtették a sáncok között.) Damjanich Mácsán, Leiningen jószágán Monoron, Vécsey az aradi temetõ kriptái egyikében alusszák örök álmukat.
Nyugodjanak a haza szent ügyéért elvérzett bajnokok!
Ti meghaltatok, neveitek azonban a történet lapjain örökké élni fognak. (Hargita Népe)