OLÁH ISTVÁN

Birkanyírás

Az asszony a férfit nyírta, aki az udvar közepére kitett hokkedlin üldögélt egyenes derékkal. Az udvar a hegyi tanyának a legkitakartabb része, nincs elkertelve, az járkál alig éledõ füvén, aki vagy ami csak akar. Éjjel a vaddisznók, és reggelig mindent összeturkálnak, máskor egy õz, nyomában farkas. Megint egy õz, megint egy farkas, aztán a Göncöl halványulásáig semmi.
- Nem rossz - mondta az asszony, aki múlt éjjel medvét látott a tanya ablakából úgy éjfél után, mert nem tudott aludni. Meglehet, amit vágott s ahogyan vágta, az tetszett neki. Hörgõ bégetés, szûrszabós nyekergés, lajbiszabós mekegés. A pásztor birkanyelven kiabálja intelmeit, fenyegetéseit, jóslatait, ha jókedvében van, vicceit a rohanó nyájnak.
- Mi történik ha egyszercsak megutálják a pásztort, mert örökké ott lóg fölöttük, botját hajigálja rájuk és közben bölcselkedik?
- Meglehet elfogják a szempillantás alatt üldözõbõl üldözötté váló pásztort és agyonlövik.
- A nyáj?
- Igen, a nyáj. Hull a férfi fejérõl a birka gyapjához hasonló szürke haj, minden ollócsattanás után egy bõ tincs. A földre, a fûbe, a kövekre. Ha pedig valaki felszisszen a kijelentésre, ami jön, hû micsoda blaszfémia, minden istenkáromlásnál több, az õ dolga. Ez a föld, ez a fû, ezek a kövek: Erdély, a Keleti-Kárpátok, a címer páncélos könyökéhez közel. Nem éppen annyira, mint Háromszék, de szinte. Ezzel vége, és nem ragozzuk a szülõföld, a megtartó föld, a kegyes föld, az irgalmas föld, az egy életem-egy halálom föld patetikus jelzõit. E jelzõk gipszgubóit a völgyekbe görgeti az idõnként feltámadó idõ, ahol aztán kikel ami csak bennük van. Vagy nincs, mert nem is volt, vagy nincs, mert egyszer majd lesz.
- Hogy a csodába van ez, hogy az ember, míg fiatal, bõre feszes, sima, finom erekkel teli.
- Mint egy niveareklámon. Pontosan úgy.
- Amikor pedig megöregszik, visszaszõrösödik.
- Biztos megint neandervölgyiek leszünk. Bár ez csak a látszat, mert öregen már mindent tud az ember, azt is, amit nem. Élete alkomány mindenki bölcsessége zenitjén van éppen, és amikor meghal, egy nagy filozófus, egy nagy moralista távozik az örök vadászmezõkre. Meglehet, ez a vissza nem rendezhetõ, ez az elimbolygó távozás az igazán nagy filozófia és a tiszta morál. Nagyjából mindenki így értelmezi, az egy távozó kivételével. Õ még csak nem is értelmezi. Megpróbálja átélni halálát, és ez nagyjából sikerül is neki.
- Túlélni?
- Dehogy. Átélni. Megélni. De beszéljünk másról!
- Most már lassan nem lesz más.
- Akkor hallgassunk.
A férfi már szinte kopasz, holott a haj ezután, sõt azután is hangulatomtól, akaratomtól, sõt a déli nap állásától, a greenwich-i abszolút pontos idõtõl függetlenül nõ. A tán utolsónak is mondható ölelés felfokozott érzelmességétõl, az örömlányok és szomorúfüzek közönyétõl, a taxisok és a vándormadarak reflexmozgásaitól, az államelnökök és az utcaseprõk porkavaró és rendteremtõ araszolásától, az ínségeskedõket és betegeket a társadalom irgalmába ajánló pápai enciklikától, a Vezúv és általában az emberi önérzetükben megalázott huszadik századi polgárok kitörésétõl, a Volkswagen évi termelésének futószalag-adataitól, az AIDS-tõl, a szomszédban harcoló szerbektõl és albánoktól teljesen függetlenül - mert ez a nemlétbõl sarjadó és a nemlétbe visszahajló létezés automatizmusa - nõ a a haj. Egy tincs, egy csimbók van még a férfi homlokán (lásd Apollinaire: A zaporozsjei kozákok éneke s - ezt már mi tesszük hozzá - a szürrealizmus és a hatvanas évek fantasztikus találkozása. Amikor fiatalok voltunk). Aztán az is lehull.

(RMSZ)