A sepsiszentgyörgyi színház hármas évfordulója

A bécsi Magyar Kurír 1826-ban hírt ad az elsõ sepsiszentgyörgyi mûkedvelõ elõadásról. A hivatásos színészek megjelenése még több mint egy évtizedet várat magára. Bár az országot járó, a környéken megforduló vándor truppokról néhány feljegyzés, sajtólevél, sõt perirat is tanúskodik - ezek az 1812-es erdõvidéki, 1832-es kovásznai és 1840-es elõpataki és kézdivásárhelyi elõadásokról adnak hírt -, Sepsiszentgyörgyöt nem említik az érintett helységek sorában; valószínûleg az akkoriban jómódúként számon tartott városok közt gyenge bevételi helynek számított. Sepsiszentgyörgyön földbirtokosi "csûrszálát" említ a legelsõ fennmaradt, 1838-ból való adat. Feleki Miklós udvarhelyi származású, késõbb országos hírnévre szert tett színész feljegyzései szerint ötfõs csapat tartja itt nyilvános színielõadását; közülük hárman mûkedvelõ diákok, K. igazgató (valószínûleg Keszy) és Feleki Miklós pedig hivatásos színész. Az eleinte ódzkodó tulajdonost a társulat igazgatója gyõzi meg ekképpen: "Olyan zsebkönyvet sózok a nyakába, tudom, egész életére megemlegeti", így hát megtartatik a Hunyadi László fejvesztése címû darab elõadása. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy a továbbiakban meghirdetett Ádám és Éva a paradicsomban, Bengáli görögtûz, Cserni Gyurka és más darabok megérték-e elõadásukat a csûrszálában.
A reformkor végre meghozza a vándorszínészek és helybeli közönség kedvét a sepsiszentgyörgyi elõadásokhoz. Méltóbb teret is találnak hozzá: a Daczók által építtetett Bálházat, amely 1816-tól 1965-ig állt a régi zöldségpiac nyugati felén.
Az osztrák hatóságok 1848-1849 után különös gondot fordítanak a rendtartó intézkedések betartására Sepsiszentgyörgyön. A Bálház 1851-tõl a városban állomásozó csendõrségi különítmények számára kaszárnyaként szolgál. A csupán öt év múltán felépült új városház dísztermében folynak majd az elõadások, melynek padlásán tárolják a város szétszedhetõ színpadát. A hatvanas évek közepén alakult Mûkedvelõ Egyesület - kereskedõk, a Csarnok üzlethelyiségeinek bérlõi szervezik - a város számára megvásárolja a dísztermet, és a hivatásos, valamint a helyi mûkedvelõ társulatoknak bérbe adja. A hetvenes évektõl kezdõdõen az idõközben tatarozott díszterembe egymást váltogatva érkeznek a társulatok; bõvülõ mûsorrendet, nagyszámú elõadást láthat ekkoriban a sepsiszentgyörgyi közönség. Bár eleinte a premier-rekordot döntögetõ csapatok alacsonyabb színvonallal is beérik - 1874-ben Csóka Sándor társulata ötven színházi estén negyven új darabot mutat be -, pár év leforgása alatt Csíky Gergely, Molière, Shakespeare, Schiller, Ibsen, Jókai, Lope de Vega darabjait is elõadják a megszámlálhatatlan népszínmû és operett között. Sztupa Andor színigazgató 1879-ben Prielle Kornéliát hívja meg, aki többek közt Dumas- és Sardou-darabokban játszik, majd 1883-ban elsõ ízben szerepel itt Kolozsvár legnagyobb drámai színésze, Ecsedi Kovács Gyula. A Bánk bán és a Hamlet címszerepében nemcsak a város, de önmaga számára is emlékezetes sikert arat, amint azt a Székely Nemzetben megjelent levelében írja: "Gondolatom visszajár mulatni Sepsi-Szentgyörgy lelkes fiai és hölgyei közé, soká, tán örökre kedves mulató helye lesz lelkemnek."
Az idõközben feloszlott, majd újraalakult Mûkedvelõ Egyesület választmányi igazgatója, Harmath Domokos állandó színháztermet kér a város számára. Az átépítési munkálatokkal megbízott Bay István városi mérnök és Kovács Sándor építész 1899. január 14-én átadja Sepsiszentgyörgy elsõ állandó színpadát: "Az átalakításkor kibontották a nagyterem keleti falát, s az így keletkezett színpadnyíláshoz hozzáépítettek egy tágas színpadot két öltözõvel, melyeket a városház udvaráról lehetett megközelíteni erõs vaslépcsõkön. A színpadnyílást állandó, festett, fel-legördülõ függönnyel zárták el, melyet Bulhardt János brassói mûvész festett, s mely a város fõterét, a város homlokzatát, az Olt völgyét ábrázolta a mûvészet múzsáinak allegorikus csoportozatával."
Állami Magyar Népszínház néven nyílik meg 1948-ban Sepsiszentgyörgy elsõ állandó, hivatásos színháza - egyelõre még a Kossuth utcai gyûlésteremben. A színházalapítás elõzménye a kolozsvári Szabad Színpad majd Dolgozók Színháza néven alakult, olyan hivatásos színészekbõl álló csapat, mint Jancsó Adrienne és Bara Margit. A társulat helybeli tagjai közül kevesen követik a színházat Sepsiszentgyörgyre, így végül egy tizennégyes létszámú színészegyüttes kezdi meg az elsõ évadot. Az egykori legelsõ színpad felújított változatát kapja vissza a színház, amikor egy év múltán végre helyet cserél a városi mozival. Neve pedig ezután Állami Magyar Színház lesz. A repertoárt aszerint kell megválogatnia az elsõ igazgatónak, Bokor Andornak, hogy gyakran olyan falvakban fordulnak meg - lehetõleg sikert és némi bevételt aratva -, ahol még a villanyt sem vezették be.
Az elsõ igazgatót Kováts Dezsõ követi, aki annak idején a Székely Színház alapító tagja volt. A színész-igazgató 1956 és 1968 között vezeti a színházat. Az elsõ szakmai sikere a Völgyesi András rendezésében színre kerülõ H. Heyermas: Remény címû darabja, ami a fiatal színészek országos versenyén második díjat nyer.
Az Énekes madár 1968-as bemutatója után a színház karakteres évadot nyit Dukász Anna vezetésével: ide szerzõdik a Bukarestben végzett Seprõdi Kiss Attila, akinek rendezésében Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? címû "magyar abszurdja" látható. Ebben és a következõ évadban két helyi szerzõ darabja, Sombori Sándor a hagyományokhoz visszatérõ Gábor Áron címû történelemidézése és Tömöry Péter színmûve, a Pipacsok halála után Németh László Papucshõse következik.

Sokszínû repertoárral igyekeztem a közönséget megnyerni, ezenkívül turnékat szerveztem Budapestre és Veszprémbe, valamint belföldi cserejátékokat. A színház folytatta a Shakespeare-sorozatot, mint örökölt hagyományt, de megpróbáltunk új szakmai forrásokra lelni például a meghívott rendezõk: Horváth Béla, Bán Ernõ és Tompa Miklós által. Fontosnak találtam a színészi munkában az igényességet, az átélést és a szép beszédet; ebben Kovács Györgyöt tartom példaadónak. (Dukász Anna)

A Tündöklõ Jeromost már Sylvester Lajos igazgatósága alatt rendezi Tompa Miklós 1975-ben. Klasszikusok felújítására is vállalkozik a színház, amikor 1977-ben, alig egy évvel a pécsi kísérlet után Völgyesi András színre viszi a Bánk bánt Illyés Gyula átigazított változatában. Veress Dániel - aki több mint húsz éven át volt irodalmi titkára a színháznak - történelmi darabját 1978-ban mutatják be Örvényben címmel. Az elõadás egyben az elsõ Nemzetiségi Színházi Kollokvium megnyitója. A Kollokvium színházi matinékkal és estekkel, szakmai vitákkal zsúfolt programja a rendezvény néhány napjára színházi központtá tette a várost; második alkalommal 1980-ban szervezték meg.

A nem is kevés hazai nemzetiségi hivatásos mûvészeti intézményeknek tulajdonképpen nem volt központi irányítása. Az illetékes szakigazgatásnál nem volt a magyar, német vagy zsidó kultúra egészét ismerõ szakember. Természetes igény volt, hogy alkalmat teremtsünk sajátos mûvészeti és egyéb problémáink megtárgyalására. Bár a bukaresti "hivatal" tartott tõle, hogy ebbõl baj is származhat, nem merte megakadályozni, inkább kézben akarta tartani a rendezvényt. Az is normális volt, hogy nincs Erdélyben más város, csak a miénk, amely az akkori körülmények között ezt vállalhatná. A kollokviumoknak általunk sem várt sikere lett. Sem azelõtt, sem azóta nem volt alkalom arra ebben az országban, hogy magyar, német, jiddis színházak s azok a román partnerintézmények találkozzanak, amelyek kisebbségi szerzõk mûveit játsszák.(Sylvester Lajos)

Több mint egy évtized múltán, 1992-ben tarthatták meg a harmadik Kollokviumot, Dali Sándor igazgatása alatt. Az 1985-ben kinevezett igazgató a magyar szerzõk darabjaira fektet hangsúlyt a kötelezõen elõírt szerzõkön túl. Ezekben az években nem annyira magára a színházra terelõdik a figyelem, hanem sokkal inkább a lehetséges "áthallásokra", és a nyelv megõrzésére. Idõközben két névváltoztatás történik: 1987-tõl a Sepsiszentgyörgyi Színház Magyar Tagozata - ekkor alakul meg a városban a színház román tagozata; 1990-tõl pedig Tamási Áron Tagozat a színház neve.

A hetvenes évek elejéhez képest egy nagyon megfogyatkozott társulatot örököltem. Amilyen erõsen vonzotta Sepsiszentgyörgy a hetvenes évek elején Erdély legjobb színészeit, éppen olyan nagyméretû volt az elvándorlás a hetvenes évek végétõl a nagyobb városok színházaihoz és Magyarországra. Ilyen körülmények között a legfontosabbnak tartottam megõrizni azt a jót, amiért ez a színház fennállása óta keményen megküzdött. Ezek között említeném a közönséggel való szoros kapcsolatot, a gyakori tájolást, a bérletrendszer kiszélesítését, az elindított Tamási- és Shakespeare-mûvek sorozatban való bemutatásának folytatását. (Dali Sándor)

A színház igazgatója 1992-tõl Nemes Levente. Ez évben jön létre a Jókainé Laborfalvi Róza Színházpártoló Alapítvány, amelynek feladata többek között a megcsappant társulathoz szerzõdõ színészek lakásának biztosítása. A színház 1993-ban kapja jelenlegi nevét: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Állami Magyar Színház. A gyergyószentmiklósi, 1990-tõl hivatásos színházként elismert Figura Stúdióval elõbb közös elõadás - Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline - születik, majd az 1994/1995-ös évadtól létrejön a fúzió a két színház között. A Marosvásárhelyi Színmûvészeti Akadémia Szentgyörgyi István Tagozatának két, Tompa Gábor osztályában végzett rendezõje szerzõdik a társulathoz: Barabás Olga és Bocsárdi László.

Karinthy szerint az olvasó azt mondja: író, itt van a lelkem, írd tele! Úgy gondolom tehát: a színjátszás lényege megérteni az embereket, hogy ezáltal az emberek is jobban megértsék önmagukat. Ilyen meggondolásból a színjátszást nagyon kockázatos dolog bármilyen célból gyakorlati eszközzé tenni, mert a színházon, színházmûvészeten kívüli szempontok túlzott térnyerése elõbb-utóbb torzulást okoz és zsákutcába torkollik.
Erre tanít bennünket az egyetemes és a magyar színháztörténet, errõl gyõzhet meg bárkit Háromszék megye kb. 160 évre visszanyúló színjátszása és a sepsiszentgyörgyi állandó és hivatásos színház 50 éves története is. Készségesen elismerem, hogy a fenti cél nehéz, sõt nagyravágyó. De nekünk a fõiskolán azt mondotta volt professzorunk: "Fiaim, az a szép, ami nehéz. Úgy végezzétek a dolgotokat, mintha az örökkévalóságnak szánnátok." Ehhez tartom magam. Igyekszem ehhez tartani magam. (Nemes Levente)

A hagyományteremtõ szándékkal megálmodott Teátrum Fesztivállal fennállásának fél évszázados évfordulóját ünnepelte a sepsiszentgyörgyi színház. (Valójában hármas évfordulóról volt szó: egy vándorszínész-társulat 160 éve mutatta be az elsõ színházi produkciót egy szentgyörgyi földbirtokos "csûrszálájában"; 100 éve létesült a városházán az elsõ állandó színpad; majd 50 éve alakult az elsõ állandó társulat.) A szeptember 27.-október 3. között megrendezett fesztivál persze, egyben a számvetésre, összegzésre is alkalmat adott, de újabb tervek kiötlésének is kiindulópontját jelent(het)te. Messze a hagyományos kultúrcentrumoktól, Sepsiszentgyörgyön fél évszázada a kolozsvári Dolgozók Színházából született az új teátrum. Tudjuk, a színházmûvészetnek az elmúlt diktatúrában a politikai körülmények nem feltétlenül kedveztek, viszont a drámaírók, a színészek és a közönség megérezte a színpad lehetõségeit, annak spontaneitását - hogy közösségben születik meg a gondolat, ott válik átélhetõvé. És ez szinte szimbólummá tette az erdélyi magyar színházakat a közönség számára, a mûvelõdési élet nagyon jelentõs tényezõjévé. Az 1993-tól a Tamási Áron Állami Magyar Színház nevet viselõ társulat évfordulóját a szakma és közönség egyaránt köszöntötte; a Teátrum Fesztiválon számos társulat egy-egy produkciója elõadásával tisztelgett a székely színház múltja elõtt: fellépett a budapesti Thália Színház, a gyõri Padlás Színház, a bukaresti Nottara és Bulandra Színház, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház, a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház, a kolozsvári Állami Magyar Színház, a szentgyörgyi Andrei Muresanu Színház és természetesen a házigazda társulat. (Oldalunk anyagát az évfordulóra megjelentetett ünnepi kiadványból tallóztuk.)

Szerkesztette: SZATMÁRI LÁSZLÓ (Hargita Népe)