04/22/99

Jobb idôkre várva...
Barokk szobor a föld alatt

Több mint harminc évig pihent a föld alatt Nagyvárad egyik ékessége, a Szent László-szobor. A köztéri szobrok életébe gyakorta beleszóló történelem viharait sikerrel átvészelô mûalkotás most ismét a felszínre került. Múltjáról és immár biztosabbnak ígérkezô jövôjérôl Jakobovits Miklós festômûvészt, a Barabás Miklós Céh elnökét, a szoborbizottság tagját kérdeztük.

- Kinek az alkotásáról van szó, és milyen régi a szobor?

- Alkotója ismeretlen ugyan, de azt tudjuk, hogy 1738-ban készült el, és a nagyváradi Szent László téren állt.

- Meddig?

- A II. világháború után a katolikus fiúgimnázium udvarára vitték, ahonnan aztán a múzeum kôtárába került. A hatvanas években, amikor bemerevedett a nemzeti politika, Vlad Spoiala múzeumigazgató, akinek nagy érdemei vannak az Ady-múzeum létesítésében is, arra a következtetésre jutott, hogy a Szent László-szobor veszélybe kerülhet, mert magyar királyt ábrázol. Hora Coriolan festôvel, Nicolae Chidiosan történésszel és Jócsák Tibor biológussal együtt elhatározták: a biztonság kedvéért a föld alá menekítik az értékes barokk szobrot, hogy ha majd jobb idôk jönnek, újra fel lehessen állítani. Az elhatározást tett követte, és a mûalkotást elásták a múzeum udvarán.

- És eljöttek azok a bizonyos jobb idôk. Legalábbis a nagyváradi szobrok vonatkozásában...

- Úgy néz ki, hogy igen. A most 84 éves egykori múzeumigazgató, Vlad Spoiala megtárgyalta az ügyet Tempfli József római katolikus püspökkel, beszerezte a hivatalos papírokat és megmutatta a szobornak a pontos helyét.

- S akkor el is kezdôdött Szent László kiásása?

- Én inkább feltárásnak nevezném, ugyanis nagyon kényes, szinte archeológusi munka volt. Ugyancsak körültekintôen kellett az ásásnyomokkal követni a kirajzolódó szobrászi formákat. Az ásatásokat speciális feltáró csoport vezette Sipos Tibor irányításával, aki a székesegyház restaurálási munkáit is végezte. A mintegy két és fél méter magas barokk szobrot végeredményben jó állapotban találtuk meg, csak a feje volt letörve, ami bizonyára akkor történt, amikor, annak idején, befektették a gödörbe.

- Mi lesz a szobor további sorsa, mikor és hol állítják fel újra?

- Elsô vágyunk az volt, hogy a Varadinum ünnepségekre egy egyszerû talapzatra helyezve felállítsuk a templom közelében. De tanulmányozva a régi fényképeket, úgy tûnt, hogy túlságosan felületes lenne ez a megoldás. A szobor eredetileg ugyanis egy háromméteres talapzaton volt, általa kapta meg igazi monumentalitását. A régi szobrászatban a szobrokat úgy gondolták térbe, hogy a rövidülésbe kerülô lábakat az arányoknak megfelelôen eleve kisebbre vették, hogy a tér nagyobbítsa meg. Ezért aztán feltétlenül szükséges, hogy a mûvész elképzelte emelvényre kerüljön a szobor.

- Persze, ez már költségesebb elôkészítést igényel?

- Így igaz. A millecentenáriumi ünnepségek fôvédnökének, Nemeskürty Istvánnak címezve megfogalmaztam egy alapítványi kérést. A legújabb magyarországi restaurátori módszerekkel szeretnénk ugyanis rendbe tenni a szobrot, hogy visszakaphassa eredeti szépségét. Ehhez kértünk anyagi támogatást. A félig márvány, félig mészkô összetételû kôzet restaurálása csak úgy lehetséges, hogy hasonló kôbôl ôrleményt készítünk, és a legújabb mûgyantákkal vegyített péppel pótoljuk ki a hiányzó részeket. A cementtel kevert pótlások ugyanis nedvesség hatására könnyen leválhatnak.

- Mi a sajátossága a feltárt szobornak, van valami különleges ismertetôjegye?

- Amiként az osztrák és a bajor köztéri szobrok, kissé groteszk szemléletük mellett diszkréten festettek és aranyozottak voltak, úgy a mi esetünkben is a fehér alap alól elôkerültek 24 karátos aranylemez töredékek és természetes festékekkel festett színfelületek. Izgalmas és látványos munkában volt részünk, és reméljük, hogy 2000-re a szobrot újra felállíthatjuk a vártemplom vagy a székesegyház szomszédságában.

(Németh Júlia, Szabadság)

Hangyák, határok, hülyegyerekek

Mellékes információ, hogy hangyából ötezer billiárd van a földön. A legoptimistább kilátások szerint se lehetett valaha is arra számítani, hogy emberbôl megközelítôleg ötezredennyi nyüzsöghessen. Valaha abban lehetett reménykedni, hogy kettôbôl négy legyen, de a következô népszámlálás már, Káin mûködésének hála, máris csökkenést jelzett... Mi a genocídium, lehet feltenni a szónoki kérdést. Az elsô és legigénytelenebb válasz reá a latin szakkifejezés lefordítása: népirtás. Aki ennél valamivel is szemfülesebb, máris bôvíti a dolog megtárgyalását: a genocídium is, a népirtás is szakkifejezés. Apropó hangyák: a tudósok kiderítették, hogy minden "hangyaállamnak" megvan a saját szaga - most hallom ugyanabból az ismeretárasztó fontos dobozból -, ezért a hangyahatárôrség azonnal kivégez minden hangyát, aki útjába kerül és nem azt az általa kötelezônek ismert hangyaszagot viseli. No, de hát ezek a hangyák! Másrészt minden példálózás emberi analógiákkal egyszerûen ízetlenkedés: emberi szinten ismeretes megoldás a vízumadás, melynek révén a nem saját boly szagát, színét, háromszínét viselô hangyát sem végzik ki, sôt, beengedik, megtûrik bolyukban. Még a Nagy Szovjetúnióba is lehetett vízumot szerezni idegen hangyaembereknek. Sôt, Schengenbe is. Pedig ezek aztán olyan hermetikusan záródó szerkentyûk, legalább mint Koszovó. Idegenszagúak hol csakis kifelé, máskor csakis befelé áramolhatnak. De valóban hagyjuk a hangyákat. Szökkenjünk szeszélyesen a papírzsebkendôk világába. Van ugyebár visszazárható Nárcisz papírzsebkendô. Hirdetik. Bizonyára számos elônye van. Nincs viszont kiderítve, hogy a westfáliai béke elôtt és Trianon után miért nem kerülhettek sorozatgyártásra a visszazárható Nárcisz (vagy Mimóza) papírhatárok? A visszazárható ellenzékit, a visszazárható politikai foglyot, lám, kézenfekvônek találták felfedezni és bevezetni. Szóval, a visszazáródó és felhasadozó papírhangyabolyok egymással feleselô reklámhadjáratát és nyilatkozatháborúját akár unni is lehetne, olyan régen mûködik. Most inkább borítsunk fátylat erre is. Úgy is az a nemzetközi szokás kezd elharapózni a semmivel nem csilapítható jelenkorban, hogy takarókat küldenek, elhárítani azokat a kataszrófákat, melyek különben nem léteznének. Hogyha a máig fejlôdött "haladó" emberiségnél valaha okosabb eszmélet is mûködésbe lép, akkor bizonyára úgy foglalja majd össze a fejleményeket, a mai szerkezeteket, hogy ezek, úgy látszik, hülyék voltak. Már tudták, észrevették, felmérték, hogy mérhetetlen következményei lennének a földi életben, hogyha kipusztulnának a hangyák, de nem látják be, hogy a gepidák, longobárdok, etruszkok már lezárult kipusztulása s a most éppen napirendre tûzött kurd- meg albánirtás is valamit árt majd a földi életnek. Egészen másra figyelnek, mint az egyszeri hülyegyerek számtanórán, amikor az eminens tanulók is lesütik a fejüket, nem tudják megoldani a táblára felírt példát, egyedül ô nyújtja a kezét, hogy majd kiesik a padból. Na ugye, csillan a remény szegény Teremtô-tanító néni szemüvegén, a Kiûzetés óta nem sok jele volt, hogy mégis van remény. De, lám, van. Hát halljuk! "Tanító néni, találtam a pad alatt egy kicsi ceruzát!..." Ha tôlem kér biztonsági tanácsot, én megóvhattam volna a csalódástól. Mert tegnap is néztem a népnevelés csodadobozát, így már tudtam ember-ügyben, hogy még becsületrendet is meglehet kapni a bankrablói-adócsalói-börtöntölteléki státus elôtt. S hogy lehet, az egész emberiség nem mutatott fel egyetlen Nobel-díjravalót ahhoz, hogy már az elején parancsolattá fogalmazták azt a számukra betarthatatlant, hogy ne ölj! - de megpróbálják helyette suttyomban azt erôszakolni rá saját társadalmukra, hogy ne szülj! Az egykori kannibálok manapság egyetemre járnak. A tálibok szétrágják az eddig összejött, elkészült világegyetemet. Ez a különbség végig meg fog maradni. A többi: néma hangya. Kiáltások és kilátások pedig vannak. Volnának. Hangyátok békén a másikat, egymást - fogja mondani a tanító néni, és sírva kiszalad egy szép napon az uralkodó osztályból. És visszazárul a Nárcisz-határ. Mintha mi sem történt volna.

Lászlóffy Aladár (Szabadság)

Szegény tatár

Hogy is szólt a régi szép irredenta nóta? "Szabadka, Zombor visszatér?" Nem tér vissza. Mint idegen várost bombázzák újra, egyenként. Ahogy az elszületett - igen, ennél szebben nem nagyon lehet körülírni az olyan magyart, aki nem hagyta el a hazát, hanem a haza hagyta el ôt - idegen egyenruhákban mészároltatik le hányszor. Vagy "idegen" civil ruhájában. Osztrák, szerb, román, ukrán katonaként. Ôfelsége, a császár vagy ôfelsége, a többségi nacionalizmus elképzelése szerint. Amit soha senki, semmilyen körülményben nem tekintett irredentizmusnak. Valamilyen jogcímen a Habsburg-uralom, s valamilyenen a kisantant kreálta utódállam is legitim volt. Csak a magyar választhatott a középkor végén a rebellis, az ezredfordulón az irredenta besorolás között. Ezeket a jogcímeket ugyanis máig nem akarja tisztázni senki. A fôdemokratának tartott Nyugat csakúgy nem, mint a trágyaszagú balkáni sovinizmus. (Nemrég Balkán még Pozsonynál tartott. Mert akkor '89-'99 között áradt. Most se apad gyorsan.) Pedig milyen egyszerû volna tisztázni: honnan számítható az irredenta? Ha 896-tól, nosza ellenünk vallhat bármely bemutatott történelmi telekkönyv. Azoknak híján már csak afelé lehet kitörni a bûvös körbôl, hogy a prioritását tisztázzuk a mi kié, ha nem, minden így is, úgy is a Mikié? elv két vetületének. Ha "történelmi" jogokat sértettek meg például Trianonban, elébük, fölébük helyezve a mostanra ki lakta jobban tele elvet - akár valamennyi államosításkor a kommunisták -, akkor a jogos tulajdonost illeti. S akkor az a szép Rigómezô is a szerbeké, bár nem kellene azért kardélre hányni a ma benne élôket. Ha az számít, hogy ki szülte jobban tele, akkor Milosevics se vonulhat be oda fehér lovon soha, pont úgy meg kell büntetni, mint ahogy mások kikaptak '45 után a sok édeserdélyezésért. De amint látjuk, halljuk, Belgrádban (szordínóban Bukarestben) még vidáman fújják ugyanazt, valami zavaros és szándékosan egyre zavarosabbá zavarosított sorsközösséget, kisemmizettség-analógiát éreztetve a két (három, négy, erre alkalmas) lakossággal. Az oroszoknak a Kijev alatti meg königsbergi, balti "ôsi orosz földre" fáj a foga, s vodkaízû basszusokkal (otthonról, a jól ôrzött Kreml vastag bôre mögül) még a legnagyobb kisebbségbajnokság elsô helyezésébôl is kitúrnák Balogh Edgár érdemes edzônk élre tornásztatott csapatát, a hétbe négyelt magyarságot. Elvált feleséget, elcsatolt várost már hiába is adnak vissza, "használat után elvetendô" - találja meg rajta rögtön az utasítást az igazi férfi. Az eredeti tulajdonos. De hát ki igazi férfi, eredeti tulajdonos itt, a Kárpát-medencében, az egész nagy eurázsiai medencében? Ahogy a nóta mondja a big-big feleségszöktetésrôl: "éppen akkor tértek be a nagy útra, szegény sógor, jaj de nagyon bé lehetett rúgva..."

Lászlóffy Aladár (Erdélyi Napló)

Magyarok a román hadseregben - békeidôben
Egy székelymagyar tanító kéziratban maradt emlékei

"Mivel a Regátban voltam több idôn keresztül, ott kellett bevonuljak katonának. Mégpedig Szilisztrában (ma bulgáriai kikötô a Dunán - szerk. megj.), a 36. gyalogezrednél kellett jelentkezni. Bukarestbôl indultam Oltenita felé, de rosszul csináltam, mert nem volt onnan hajóközlekedés. Visszatértem, s Cãlãrasi felé indultam. Késésem indoklását el is fogadták. Érdekes volt, hogy sok magyar fiú jelentkezett. Erdélybôl oda küldték a magyarokat, akiket nem fogadtak be tiszti iskolába a román nyelv nem ismerése miatt. A magyarok közül kevesen kerültek be. Akik kiestek a vizsgán, két évet kellett szolgálniuk. Az altiszti iskola Ploiesti-en volt, s hat hónapos nekünk, akik bekerültünk oda. Velem voltak Gyarmati Dezsô, Müller Antal, aki késôbb jó barátom lett, a bétai tanító és mások. A koszt nagyon jó volt. Szigorúság is volt, tanulni kellett sokat. Magyarul írott leveleket nem kaphattunk, ami elég nagy baj volt. A kapcsolatot kiépítettük a református egyházon keresztül, oda kaptuk a magyar leveleket. Igen nagy gyakorlataink voltak, mindig katonazenével vonultunk be az iskolába. Éjjeli gyakorlatok is voltak, elég nehezek. Feletteseim közül megemlíthetem Almási századost, aki egykor osztrák-magyar tiszt volt. Sergent (szakaszvezetô) rangot kaptam, s visszaküldtek az ezredhez mint kiképzô altisztet hat hónap után. Az ezred büntetô jellegû is volt, minden tisztet büntetésbôl helyeztek oda. Magát az ezredest is, pedig nagyon rendes ember volt. A kezemre bíztak egy szakaszra való magyar fiút, akik egy szót sem tudtak románul, hogy tanítsam ôket. Az ezredparancsnok behívatott az irodájába, s azt mondta: itt volna hatvan ember, s tôled függ, milyen katonák lesznek. Én szabad kezet kértem a kiképzéshez, amit meg is adtak. Minden szabad idômet velük töltöttem. Elôször a vezényszavakat tanítottam, késôbb a beszélgetést. A katonai fogásokat úgy besulykoltattam velük, hogy amikor a gyakorlatról jöttünk haza, a magyar szakasz mindig az élen volt, amire nem csak én, az ezredes is büszke volt. Egy év után annyira elsajátítottuk a román nyelvet, hogy nyugodt lelkiismerettel hagytam ott a szakaszt. Szerencsém is volt, mert jött egy olyan parancs, hogy leszerelhetnek, akiknek nem sikerült a tiszti vizsga, ha állást foglalnak el. Inkább vállaltam a tanítóskodást Valea Cãpitanuluiban, minthogy még egy évet katonáskodjak. Igy szereltem le 1926-ban."

Részletek egy magyar mûszaki tiszt szüleinek írt leveleibôl

"Alig hónapja szabadultam Bukarestbôl, és megint ide helyeztek. Nem az én kívánságom volt, inkább azért, hogy távol legyek a családomtól. Itt az új otopeni-i repülôtéren dolgozunk, rengeteg mennyiségû betont kell öntsünk... Nem tudok belenyugodni helyzetembe, egyszerre két »lövést« is kaptam. Lefokoztak szakaszparancsnoknak és elhelyeztek a székhelyrôl... Nálunk egy új törvény lépett életbe. Aki egy újabb posztot, funkciót akar megszerezni, helyette valaki le kell lépjen vagy leégetik; le kell hogy mondjon, csak mert nincs egy valakije a vezetôségben, nem tud nyalni, vagy nem hívják escu-nak." (1967. dec.)

"Hetente járok haza Chitcaniból, sokat nem lehetek a családdal. Egy hét kilométeres utat kell építsünk, ami a kombinátot köti össze az új hôerômûvel, melynek kapacitása a következô öt évben 450 MW kell legyen. Hatalmas építkezés, nagy a sár, csak gumicsizmában járhatunk, a legalkalmasabb jármû a traktor." (1971. febr.)

"Amióta Vlahicán voltam egy napra, azután mindig Kiskapuson és Vásárhelyen tartózkodtam. Ez idô alatt egy csomó baleset történt századomban, halálos eset is. Én kellett hazavigyem, eltemettessem, és ráadásul még ötszáz lej pénzbüntetést is rám mértek. Július 9-én Romanban voltam, amikor értesítettek, hogy egy katonámat a villanyáram összeégette. Pont július 12-én, édesanyám születésnapján volt a temetése, közel Szászrégenhez. Még el sem mentem Ivánfalváról (Vajdaszentivány?) a temetésrôl, amikor értesítettek, hogy van két katonaszökevény. Még azon az éjszakán futottam Kolozsvárra, hogy elfogjuk ôket. Az egyiket csak tizenegy nap után sikerült elkapni. A másik Medgyesen súlyos sebesülten feküdt a kórházban, s mi köröztettük az egész országban. Nem telt el egy hét, és még három súlyos baleset történt, amiért szintén lekaptak a fekete földig. Egy másik az arest-ben (fogda) akarta felakasztani magát. Vasárnap egy hete három katona elment és kifosztott valami mûhelyeket, több mint húszezer lej kárt csináltak. Ôket már az ügyészség elítélte. És mindez egy hónap leforgása alatt történt. Azt hittem, hogy én is a bolondok házába jutok. Bukarestbe is felhívattak, azt kérdezték, vagyok-e képes tovább is parancsolni? Azt kell higgyem, valaki elátkozott. Az egész ôsszel terepen voltam. Sulinán, Galacon, Vatra Dornei-en, Rozsnyón, most meg itt vagyok Tîrgovistén, helyettesítem egy kórházban fekvô tiszttársamat. Itt több ezer katona dolgozik az új acélmûveken. Az 1974-es év sok keserûséget okozott. Rekord év volt a balesetek, halálos balesetek tekintetében, amiért többféle büntetést kaptunk. Igaz, a legnehezebb munkatelepeket adták a kezünk alá. Egy évig küzdöttem, hogy közelebb kerülhessek a családomhoz, mégsem teljesülhetett a vágyam!" (1974. aug., nov.)

"Fájó szívvel érkeztem Konstancára, mert ott kellett hagyjam a szép hegyeket. Egy olyan munkálatnak fogtunk hozzá, amilyent még nem csináltak Romániában. Ehhez hasonló doc uscat (szárazdokk) csak Rotterdamban van Európában. Több ezer katona dolgozik három váltásban. A körülmények nagyon veszélyesek, a tenger szintje alatt 10-12 méterrel dolgozunk térdig érô sárban, köpenyben, gumicsizmában, sisakkal a fejen. Már több katonát vittek el innen négy szál deszka között. Nagy szerencse a rabokkal és a katonasággal, mert a munkaerô 85 százalékát teszik ki. Egy hónapban csak egy vasárnapunk van, amikor nem dolgozunk. Meddig megy ez a veszett iram, nem tudom, azt sem, hogy ki fogja kibírni. Erre a förtelmes munkára csak egypáran vagyunk beosztva egy generális keze alatt. Ez a hajsza addig fog tartani, amíg meg nem születik az elsô 55 ezer tonnás román hajó a külföldnek. Jelentést, hogy közelebb kerüljek Piatrához, a Központi Bizottságig küldtem, de azt felelték, hogy a technikusokra a hazának itt van szüksége. Mi, tisztek nem hagyhatjuk el a munkahelyet, mert a tábornok minden órában keres, s ha nem talál..." (1973. márc., máj.)

"Ez év végéig egy teljesen új gumigyárat kell összeszereljünk. Egy fenol- és egy butángyár is kész kell hogy legyen. Minden hónapban maga D-na Ceausescu érdeklôdik személyesen az építkezés menetérôl. Több milliárd lejes befektetésrôl van szó. Mivel nehéz munkálatok vannak, csak a katonaság végezheti el idô elôtt. Két váltásban dolgoznak a katonák, napi 10-12 órát. Szombaton 7-tôl 18-ig, havonta két vasárnap 7-tôl 13-ig." (1977. jún.)

Szemelvények alulírott bakasági naplójából

Buzãu, 1967. szept. 17. Szomorú vasárnap. Nem csak az idôjárás, a mi hangulatunk is. A parancsnok, Andries alezredes egész délelôtt faggatta a fiúkat. Fôleg Köllôt s az 1-es gárda parancsnokát, aki megengedte, hogy Kertész levelei az ô nevére jöjjenek, s ebbôl sok mindenre következtetnek. Többek közt azzal gyanúsítják, hogy a szökés elô volt készítve, hogy mint magyar a magyart segített a szökésben. Persze minden joguk megvan a gyanakvásra.

Podul Vadului, 1967. okt. 30. Székely Jóska csomagot kapott, és tésztával kínált. A sült ruca teljesen elromlott, amíg a postán volt bezárva. Otthon féltô-óvó gonddal megsütik, és elküldik a szegény bakának, aki mások hanyagsága miatt eldobja fájó szívvel.

Nov.1. Esôre ébredünk. Arra gondoltunk, hátha ma is benn tartanak. De tévedtünk. Századosunk tudtunkra adja, hogy több mint tízezer lejes lemaradásunk van. A szokásos szidás, majd kérés után utunkra enged. A mérnök elkapta a csoportunkat, cementet kell kirakjunk a vagonokból. Bár kíméletlenül hull az áldás, a hatvan tonnás vagon hamar kiürül. Két négyes csoportban rakjuk az ötvenkilós zsákokat a kocsira. Délután még sanyarúbb a helyzetünk. Két kisebb vagon ömlesztett cementet kell kiürítenünk. Talicskába lapátoljuk s rögtönzött hídon toljuk a táróba. Nincs villanyfény, két istállólámpás, késôbb két billenôkocsi fényszórója segít látni. Fáj a torkom a cementportól. Belepi szemeimet, orromat, fülemet. A szám igyekszem csukva tartani, mégis ropog a fogam közt. Fejemet idônként kidugom az ablakon friss levegôt szívni. Úgy érzem, a finom cementpor belepte a tüdômet is. Hárman kínlódunk egyszerre. Székely Józsi meg én a Rábát rakjuk, Lôrincz Gyuri a "sofôr". Mi seperjük ki a vagont, és mi voltunk azok, akik a szünetben megfogadtuk, hogy egy deci seprôpálinkával leöblítjük torkunkat a cîmpinai állomás vendéglôjében, ha végzünk. Még jó, hogy lefekvés elôtt megfürödhettünk...

Katonai emlékek, mások mesélték

S. Gyula: "Közvetlen a forradalom után jelentkeztünk a hadkiegészítônél. Mivel volt lehetôség választani, s mivel otthon építkeztünk, hát szükség volt a pénzre, s kértem, hogy dolgozhassak. A szakmám okán a vajdahunyadi öntödébe kerültem a hónapos kiképzés után. Egy este még el sem aludtunk a hálóban, elôre szervezkedett banda ránk dobta a sötétben a lepedôket, pokrócokat, s kezdtek csépelni agyba-fôbe minket, magyarokat, semmi indok nélkül. Vasrudakkal, szerszámokkal, boxerekkel voltak felfegyverkezve, védekezni sem tudtunk, erre nem számítottunk. Én az ideggyógyászatra kerültem komoly fejsérülésekkel, agyrázkódást kaptam. Édesapám törvényre akarta adni ôket, de arra gondoltunk, azután még jobban kell féljünk tôlük."

B. László szülei: "Lacika, mikor leérettségizett, elment felvételizni az egyetemre. Nem sikerült elsôre bejutnia, s jelentkezett a sorozáson. Brãilára került, ott tette le az esküt, melyen mi is részt vettük. Mint minden szülô, küldtük neki rendszeresen a csomagot. De neki ebben nem sok öröme telt eleinte, mert egynéhány marcona katonatársa rendszerint körbevette csomagbontáskor, s veréssel fenyítve kényszerítették, hogy ossza szét közöttük. Kemény csórók voltak, valami dobrudzsai tatárok-törökök, a fiunk nem mert szembeszállni velük, s így az egység címére küldötteket egyszer sem kóstolhatta meg. Megismerkedett az ôrségben egy civil család gyermekeivel, azokon keresztül a szüleivel, akik nagyon rendesek voltak. Vasárnapi kimenôkor megengedték neki, hogy civilbe öltözzön, néhányszor meg is vendégelték s megengedték, hogy a csomagokat az ô címükre küldjük. Azok meg nem nézték azt, hogy Lacika magyar. Aztán Cãlãrasi-ra került; ott a felettese még a lakására is elhívott; ott és Ploiesti környékén már másabb, jobb környezetbe került. Különösen megnôtt a becsülete, mikor valamilyen hangszer megszólalt a kezében, vagy amikor a klubban elkezdett zongorázni, mert a többiek csak pötyögtetni tudták. A forradalom eseményei itthon érték, de jelentkezett a hadkiegészítô parancsnokságon, s azok igazolták néhány napos késését, mert veszélyes volt utazni azokban a napokban. Szerencséje volt, közben jött a rendelet, hogy egy évre csökkentsék le a kötelezô katonai szolgálatot."

Konklúziók helyett

Mi, katonaviselt, román állampolgárságú magyarok más-más emlékeket hordozunk magunkkal a kötelezô katonaságról vagy az önkéntes tiszti életrôl. Soknak volt szerencséje azzal, hogy szülôvárosában vagy annak közelében maradhatott, és meg sem szûnt kapcsolata a civil élettel. Volt, aki orvosi közremûködéssel meg is úszta. Másokon az ismeretség, a pénz segített. Magam is spekuláltam, de nem sikerült kibújnom alóla, s életem ifjúságának legszebb éveibôl kellett másfél évet áldozzak - néhány hónapot kemény munkával - a hazának. Büntetésnek éreztem, mint mindannyiunk, Maros-Magyar autonóm tartománybeli magyar fiúk Buzãuban, ahol kiképeztek úgy-ahogy a százéves puskák használatára, s utána kényszermunkára küldtek Ceausescu-villákat építeni a tengerparton, országutat a Prahova völgyében. Többségünk az öreg bakák, a tisztek pökhendiségét, úrhatnámságát, már-már szadista viselkedését nem tudta elviselni a kiképzés ideje alatt. Azt, hogy akkor és úgy aláztak meg, amikor és ahogy akartak. A tisztek arrogáns viselkedését, gôgös megjegyzéseit, velünk való szórakozását, amíg a "feküdjet" és "keljt" vezényelték, elkönyveltük azzal a gondolattal, hogy ôket ezért fizetik. Bár ôk sem voltak egyformák, nem céloztak nyíltan kisebbségi mivoltunkra mindannyian. Német fiúkkal találkoztam a garázsban, magyarokkal a konyhán, a szabó- és asztalosmûhelyekben, a cipészek között. Volt bennünk egy mások által kialakított dac, hogy megmutassuk, hogy csak azért se hagyjuk magunkat a sportvetélkedôkön, de a munkában sem. A Székelyföld falvaiban még divat a regrutabúcsúztató. Nem is csodálkozom azon, ha félelmüket az italba fojtják a családtól, a szeretôjüktôl, a civil élettôl és a személyi szabadságtól búcsúzni kényszerülô fiatalok! Furcsa teremtmény az ember, bonyolult az emberi lélek. Szeret szabadon élni, önállóan cselekedni-gondolkodni. És reglama szerint élni, cselekedni, parancsolni és parancsot vakon végrehajtani nem is olyan könnyû. Fegyverek és szögesdrótok árnyékában.

Ferenczy L. Tibor (Erdélyi Napló)