04/29/99

Adrian Severin: A magyarok többségieknek érzik magukat Romániában?

Nagyon érdekes és tanulságos közvélemény-kutatási eredményt tett közzé nemrégiben a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem mellett mûködô etnikumközi viszonyokat kutató központ. A felmérés 1181, kizárólag magyar nemzetiségû egyént számláló reprezentatív minta válaszai alapján készült.

Az elsô következtetés, amit el kell fogadnunk, az az, hogy a magyar származású honfitársaink abszolút normális emberek. Ôket, akárcsak Románia lakosságának zömét az árak és a munkanélküliség növekedése, valamint a hatalmas adók, a korrupció és a túl lassú ütemû privatizáció kiváltotta életszínvonal-csökkenés foglalkoztatja leginkább. Ugyanakkor bizalmatlanságuk - miként a román nemzetiségûeké is - a rövidlátó, önzô, dilettáns és felelôtlen politikai osztály iránt egyre nagyobb arányokat ölt. Következtethetô ez abból, hogy a megcélzott lakosság majdnem fele nem tudja, kire kellene szavaznia, vagy arra hajlik, hogy el se megy voksolni.

Semmi sem igazolja azt a vélekedést, hogy a romániai magyarokat irredenta törekvések, önazonossági kényszerképzetek, etnikai félelmek vagy kulturális konfliktusokra utaló vonzalmak foglalkoztatják. Errôl árulkodik az is, hogy a megkérdezetteknek hozzávetôleg a fele döntötte el: az RMDSZ-re szavaz, de az a tény is, hogy a legnagyobb népszerûségnek az integrációs álláspontot képviselô politikai líderek, s nem a elkülönülést hirdetôk örvendenek.

Az a megállapítás, hogy a magyar származású román állampolgárok közösségének nagy hányada a kivándorlás gondolatával foglalkozik, nem a szülôföld iránti ragaszkodás hiányát tükrözi, hanem azt a meggyôzôdést, hogy a sokszínûség iránti tisztelet jegyében fogant, többnemzetiségû és multikulturális világban nem a lakóterület a lényeges, hanem az a mód, ahogyan adminisztrálják azt. (Nyilván az ott élôk hasznára.) Egy ilyen megközelítés még inkább érthetô, ha figyelembe vesszük, hogy a felmérés szerint magyar honfitársaink 37 %-ának elsô- és másodfokú rokonai élnek más államokban (közülük 23 % Magyarországon). Nekünk kell levonnunk tehát a következtetést, hogy a magyar kisebbség családi kapcsolatai által is hasznos hídszerepet játszhatna Románia és a nyugati demokráciák civilizációja között, miként a román diaszpóra is bebizonyította: sajátos nagykövete lehet országunknak,vagy amint a Romániából elszármazott zsidók is a román érdekek képviselôivé lettek gyakran a Föld jelentôs politikai és gazdasági fôvárosaiban.

A legérdekesebb konklúziók azonban - a hazánkbeli magyarok és románok opcióit összevetve - az állami intézmények és a gazdasági mechanizmusok iránti bizalmat illetôen vonhatók le.

Így a magyarok jóval nagyobb bizalommal viseltetnek a helyi adminisztráció hatóságai, a gazdaság magánszektora és a pénzügyi-banki piac iránt (+ 15 %; + 14%; + 1 %, szemben a románok esetében tapasztalt -7 %; -27 %; -18 %-kal). Ami a románokat illeti, ôk az állami vállalatokat preferálják a magántársaságokkal szemben (a gazdaság állami szektora iránti bizalmatlanság csak 12 %-os, szemben a magánszektor irántival, mely 27 %-ig süllyed), és sokkal komolyabb fenntartással viszonyulnak az adminisztratív decentralizáláshoz, lenézik a banki tevékenységet, ellenben határozottan tisztelik a hadsereget és az egyházat. Rögvest elmondható tehát, hogy a romániai magyar kisebbség inkább hajlik a piacgazdaság felé, mint a román többség, s ugyanakkor erôteljesebben fordul a nyugati konszolidált demokráciák értékei felé. Ez a tény azért is elgondolkoztató, mert emlékezzünk csak: a NATO-csatlakozás kritériumai között szerepel a piacgazdaság fejlôdése és a civil koncepciónak a túlsúlya a katonaival szemben. Ugyanakkor kiviláglik az is, hogy a románok preferenciái inkább szemben állnak az Európa Tanács parlamenti közgyûlésének a kommunista típusú totalitárius rendszerek örökségének felszámolására vonatkozó ajánlásaival, melyek prioritásokként a decentralizálást, a privatizációt és az állam demilitarizálását írják elô. Ilyen szempontból a magyar kisebbség európaibbnak tûnik. Hasonló standardokat elfogadva azonban és ilyen mentalitásról téve tanúbizonyságot, ôk azt is bizonyítják ugyanakkor, hogy hajlandóbbak részt venni és közvetlenül bekapcsolódni a közéletbe (hiszen az adminisztratív decentralizáció éppen ilyen közösségi cselekvést feltételez), de azt is, hogy felkészültebbek vállalni a szabad kezdeményezés égisze alatt lebonyolítandó vállalkozások számottevô kockázatait. Ha a románok szinte mindent a Fennvalótól és az Államtól várnak, a romániai magyarok ugyanannak a Fennvalónak a segítségében reménykednek, de fôleg saját erôfeszítéseikben. Pszichológiai szempontból az ehhez hasonló önbizalom és kockázatvállalás általában a többség jellemvonása, s nem az üldöztetés, marginalizáció, megkülönböztetés és asszimiláció fenyegette kisebbségeké.

A fenti észrevételeket igazolja az a tény is - ugyanazon összehasonlító felmérés szerint -, hogy a romániai magyar kisebbségnek nagyobb a bizalma az állam civil intézményei (elnökség, kormány, parlament, sôt igazságszolgáltatás) iránt, mint a románoknak, akik viszont elsôsorban a karhatalmi intézmények (hadsereg, rendôrség, hírszerzô szolgálatok) iránt viseltetnek nagyobb bizodalommal. A kisebbrendûségi érzés tudatától károsított és mindenféle diszkriminációkat felpanaszoló kisebbségiek hajlamosak az igazságszolgáltatáshoz folyamodni, s utóbb megfellebbezni annak döntéseit. Nálunk, mint sehol másutt a világon, a románok erôteljesebben vonják kétségbe a bírói hatalom minôségét és pártatlanságát, mint a magyar kisebbséghez tartozó honfitársaik. Koncepcióbeli különbségrôl szólhatunk ez esetben: egy korszerûbb és pragmatikusabb megközelítésben a magyarok számára az igazságszolgáltatás olyan eszköz, mely a vitás ügyek megoldásával a társadalmi stabilitást és a gazdasági körforgás folyamatosságát biztosítja, miközben a románok számára a bírósági tanácsnak a jó és igazság forrásának kell lennie, mely mindig kontesztálható, ha a mérleg nyelve az ellenfél javára billen. De szólhatunk a tömeg nagyságával fordítottan arányos frusztrációk bizarr megoszlásáról is.

Ha a magyarok viszonylag elégedetteknek mutatkoznak Románia elnökével szemben, minden okunk megvan azt hinnünk, hogy a magyarázat nem a tôle kapott kedvezményekben keresendô, hiszen az államfô az évek során több fenntartással fogadta az RMDSZ igényeit, mint más román politikai vezetôk, hanem abban a tényben, hogy ôk az elnöki intézményben nem a nép egyfajta atyját látják, akitôl állandó védelmet várnak. Következésképpen, lévén kevés az elvárásuk, csalódásuk is kisebb.

Az államelnök a társadalom összetartozásának politikai szavatolója és az állam egyik szimbóluma, és ôt tisztelve a kisebbségek azt bizonyítják - nem kevesek meglepetésére -, hogy lojálisabbak a román állam iránt, mint a többségiek.

Ugyane logikai menetben, a többség által és a magyar kisebbség által is kinyilvánított kormánnyal szembeni elégedetlenségnek különbözô okai kell hogy legyenek. Elôbbiek szerint a kormány azért bírálandó, mert nem szól bele kellôképpen a gazdaság ügyeibe, az állampolgár életébe - utóbbiak számára; akik nyilván megértik, hogy az ember minél szabadabb és boldogabb, minél nagyobb mértékben függ önmagától s annál kevésbé másoktól - a kormány beleszólása túlzott.

Következtetéseink levonása elôtt állapítsuk meg: az országunkban élô magyar népesség általában pozitívan viszonyul az államhoz és intézményeihez, opciói kisebb vagy nagyobb fokú bizalomban nyilvánulnak meg. Ellentétben a románokkal, akik negatívan viszonyulnak az államhoz, értékeléseik vele szemben különbözô fokú bizalmatlanságban érhetôk tetten (kivéve az egyházat és a hadsereget). Mindez azt mutatja, hogy a román demokráciát hevesen ellenzô, romboló szellem végül is hogyan semmisíti meg az állam és polgárai közti szolidaritást, olyan váratlan helyzethez vezetve, melyben egy kisebbség hûségesebbnek tûnhessen, mint a többség.

Némely elemzôk azzal próbálták magyarázni az ehhez hasonló paradox helyzeteket, hogy az anyanyelv elônyeinek köszönhetôen a romániai magyarok "Romániában laknak, de Magyarországon élnek", azaz véleményformálásukban egy olyan közép-európai állam mass- mediájából ihletôdnek, mely tagja a NATO-nak, sikeres kapitalizmusához pedig nem fér semmi kétség. Egy ilyen megítélés helyénvalónak tûnik számomra még akkor is, ha ugyanama felmérés szerint a magyaroknak nagyobb a bizalmuk, mint maguknak a románoknak a román nyelvû televízió iránt is. Lévén ugyan korrekt, a magyarázat azonban nem elégséges. Éppen ezért ki kell egészítenünk azt ama igazság beismerésével, hogy a románoknak saját országukban kisebbségi mentalitásuk, frusztrációik és reagálásaik vannak. Miközben magyar polgártársaik kulturális sajátosságaik megôrzéséért tanúsított törôdésükkel párhuzamosan fôleg egy olyan modern civilizáció megteremtésével foglalkoznak Romániában, mely kompatibilis az Európai Unió terveivel egy globalizálódó világban, s nem fogalmaznak meg kérdéseket arról, hogy jogos-e e tájakon élniük, a románok egyre a legitimitáson gyötrôdnek, ôsiségükön s azon, hogy elsôként telepedtek le a mai Románia területére.

A közvélemény-kutatások elemzése azt mutatja, hogy alaptalan kétségeink s a velük való küzdelem fölösleges energiaveszteségei - rejtett és perverz munkálkodások révén - jellemvonásaink észrevétlen deformálásához vezetnek, és veszélyeztetik jövônket is. A Dacia rómaiak által történt teljes kiürítésére és a románoknak a Dunától délrôl való bevándorlására vonatkozó egyetlen rössleri elmélet sem cáfolhatja azt, hogy a Kárpátok és a Duna térségében ma 20 millió román él, és nem vonhatja kétségbe a fogalom korszerû értelmében vett román nemzetet, mely ott alakult ki, ahol ma is él együtt más etnikai csoportokkal, melyek más kultúrák részeit képviselik.

Egy indokolatlan történelmi bizonytalanság, melyhez latin típusú, felfokozott vitaszellem társul, arra kényszeríti a románokat, hogy kisebbségiekként viselkedjenek, miközben a kisebbségeknek inkább többségi megnyilvánulásaik vannak Romániában. Amíg ez az aberráció nem korrigálódik (természetesen a mi mentalitásunkat s nem a más etnikumú polgártársainkét illetôen), az ország haladásának legnagyobb veszélye maguktól a románoktól és nem a nemzeti kisebbségek részérôl jön. (Megjelent a Ziua c. bukaresti napilap 1999. április 17-i számában.)

(Fordította: FERENCZ L.IMRE, RMSZ)

Bejegyezték a Pro- Transilvániát

Mint hírül adtuk, csütörtökön a kolozsvári törvényszéken bejegyezték azt a Pro- Transilvania Alapítványt, amelyet Sabin Gherman újságíró több elvbarátjával együtt alapított, s amelynek célkitûzéseit hevesen támadták a "nemzetvédô" nacionalista politikusok és lapok. Az alkalomból a Transilvania jurnal munkatársa, Julius Constantinescu újabb interjút készített a mozgalom kezdeményzôjével, a Torkig vagyok Romániával kiáltvány szerzôjével.

- Sabin Gherman úr, változik-e valami az alapítványon belül azt követôen, hogy törvényesítették?

* Semmi esetre sem. Csak kezdeményezésünk intézményesítésérôl van szó. A Pro-Transilvania Alapítvány Románia Alkotmánya és a Románia által aláírt, illetve elfogadott dokumentumok teljes mértékû tiszteletben tartásával folytatni fogja a regionalizmus európai elveinek hírdetését/alkalmazását.

- Mi lesz a következô lépés?

* 12 megyével már felvettük a kapcsolatot, ahol üzletemberek, szakszervezeti vezetôk, újságírók megalakítják csoportjaikat, amelyek csatlakozni fognak szervezetünkhöz. Bárki csatlakozhat ehhez a mozgalomhoz, ha eljuttat egy egyszerû kérvényt alapítványunk címére, amely Kolozsvár, Napoca utca 25, 9-es lakrész, vagy drótpostán a protansilvania@hotmail.com e-mailre. Még gondjaink vannak Brassó, Hargita, Kovászna, Hunyad megyékkel, ahova gyakorlatilag nem tudtunk eljutni, hogy embereket keressünk.

- Hogy néz ki a szervezet vezetôségének etnikai összetétele?

* Négy románból és egy magyarból áll, lényegében egy félig magyar, félig románról lenne szó. Úgy vélem, hogy az olyan nevek, mint a Ion Muresan költôé vagy a Marius Avram újságíróé komoly garanciát képeznek. Ugyanakkor megalakult az Üzletemberek Tanácsa is, amely a régió gazdasági érdekeit fogja érvényesíteni. Valamennyien nagyon jól tudjuk, hogy a gazdaság és a közigazgatás sokkal fontosabbak, mint a politikusi játékok. Erre még rá kell jönniük a politikusoknak is.

A regionális fejlesztés a Maastrichti Szerôdés egyik kulcsfontosságú pontja, amelynek semmi köze az egyes politikusok által hangoztatott abberáns vádakhoz. Ezeknek az embereknek az a rögeszméjük, hogy Erdély fejlôdése az országtól való elszakadással járna.

Veszélyes játék ez, amelyet gôg és frusztráltság táplál. Ezek az emberek úgy látják, veszélybe kerül a koncuk, egyszerûen nem fogják fel, hogy az idô túllépett rajtuk, s inkább unokáik vagy bármi nevelésével kellene foglalkozniuk. Én az ifjú nemzedékre alapozok, olyan emberekre, akik képesek megérteni, hogy a közigazgatási-pénzügyi autonómia életes valóság lehet, az erdélyiek által megnyert hadállás. (RMSZ)

Régiók Európája

Beszélgetés Molnár Gusztáv filozófussal

Hosszú távú integrációs tervek helyett csupán hosszú távú biztatásokra számíthatnak a NATO-ba és az Európai Unióba csatlakozni kívánó országok. A Nyugat ugyan messzemenôen támogatni kívánja a délkelet-európai országokat, anélkül azonban, hogy integrálni kívánná ôket - jelentette ki a Szabadságnak adott interjújában Molnár Gusztáv filozófus, a budapesti Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet munkatársa, akit a washingtoni NATO-csúcsról, Koszovó sorsáról, Románia integrációs esélyeirôl kérdeztünk.

- Nagyon fontosnak tartom a washingtoni csúcs Koszovó-nyilatkozatát. Ez végre explicit módon megfogalmazza, hogy a NATO egyértelmûen az emberi és kisebbségi jogokat részesíti elônybe a nemzeti szuverenitással szemben. Jóllehet ezt a kitételt a nemzetközi jogászok közül sokan vitatják egy instabil világrendszer felé való elmozdulástól tartva, véleményem szerint azonban alaptalan az aggodalmuk. Vannak olyan esetek, amikor a nemzetközi stabilitást épp az ilyen kemény fellépéssel lehet garantálni.

Szintén jelentôs fordulatnak tartom, hogy nyilvánvalóvá vált: szó sincs arról, hogy a NATO akár indirekt módon is valamiféle Nagy-Albánia megteremtését részesítené elônybe. A koszovói helyzet végkimenetele szerintem az lesz, hogy a tartomány - Boszniához hasonlóan - körülbelül három évig nemzetközi protektorátus alá kerül. Természetesen mindez a menekültek visszatérését követôen, a NATO ugyanis oly módon fogja bevetni szárazföldi csapatait, hogy ezzel biztosítsa az elûzöttek hazatérését. Végül pedig referendumot írnak ki, de nem az Albániához való csatlakozásról, hanem Koszovó függetlenségérôl.

Úgy ítélem meg, hogy ez a nemzetközi protektorátus lesz a "sorsa" Macedóniának és Montenegrónak is. Az események ugyanis egyértelmûen arra utalnak, hogy Jugoszlávia dezintegrálódása nem ért véget. Ahhoz pedig, hogy a többi kisállam is kivívja Szerbiától való függetlenségét, szintén szükség lesz a nyugati világ, a NATO segítségére.

- Miért nem érdeke a NATO-nak Nagy-Albánia?

- A NATO az egész térség stabilitásában érdekelt. Ha például Koszovó egyesülne Albániával, ez súlyosan destabilizálná Macedóniát, ahol a lakosság egyharmada albán nemzetiségû, és akik természetesen szintén csatlakozni kívánnak majd egy esetleges Nagy-Albániához. Macedónia tehát gyakorlatilag szétesne, és egyféle "dominóelv" hatására a szomszédos "rokonnép", Bulgária is érintve lenne ebben a folyamatban.

- Hogyan ítéli meg Románia integrációs esélyeit?

- Úgy látom, hogy a román politikusok nincsenek tisztában annak a "NATO-üzenetnek" a rejtett tartalmával, amely a délkelet-európai közremûködést szorgalmazza. Pontosabban azzal, hogy a Nyugat ugyan messzemenôen támogatni kívánja a délkelet-európai államok egymással való szoros integrációját, beleértve a közös pénznem bevezetését, a belsô vámhatárok megszüntetését, de nem szándékszik szervesen integrálni önmagába ezeket az országokat. Véleményem szerint a NATO-val összhangban valami hasonlót fog az Európai Unió is kezdeményezni.

Mindezt azért merem ilyen határozottan állítani, mert újabban Franciaország is, amelynek különben közismertek a hagyományosan jó kapcsolatai Romániával és Szerbiával, és mindvégig kritikusan szemlélte az Amerikai Egyesült Államok és Németország integrációs politikájának az úgymond "közép-európai" orientációját, árnyalta álláspontját. A francia állásfoglalások is abból indulnak ki, hogy a politikai Európának egyértelmû határai vannak, amelyek korlátlanul nem bôvíthetôk, hiszen így önmagát oszlatná fel, szétesne. Az európai közösség csak azokat az országokat tudja önmagába integrálni, amelyek vele azonos politikai, gazdasági, civilizációs minôséget jelentenek. Márpedig az ortodox világ, ide értem a posztszovjet államokat, a délkelet-európai régió egészét, hihetetlenül nagy dilemmával küszködik: átvette ugyan a nyugati modellt, a nyugati politikai intézményeket, de nem tudja hatékonyan mûködtetni. Véleményem szerint csak oly módon lehet ezeknek az országoknak az elsodródását megállítani, ha végül arra kényszerülnek, hogy nyugati segítség ellenében szoros regionális együttmûködést teremtsenek meg.

- Ezek a "kilátások" mennyire hordozzák magukban azt a veszélyt, hogy "motiváció" hiányában Romániában még jobban megtorpan a demokratikus folyamat? Mekkora a kockázata annak, hogy Románia visszafordíthatatlanul a keleti érdekszférához csatlakozik?

- Annyi bizonyos, hogy 2002-ig nem vesznek fel új tagokat sem a NATO-ba, sem pedig az Európai Unióba. Hosszú távú biztatások továbbra is elhangzanak, de hosszú távú integrációs tervek nincsenek a csatlakozni kívánó országokkal. Romániát mindenképpen sokként fogja érni, amikor rádöbben, hogy mirôl is van szó. A józan ész és az ország érdekei azonban azt diktálják, hogy ebben a struktúrában Románia mindenképpen vezetô szerepre törjön, amire - súlyától, politikai kultúrájától, belsô stabilitásától és diplomáciai hagyományaitól fogva - minden esélye megvan. A kérdés csak az, hogy megelégszik-e ezzel.

Romániában különben nemsokára választások lesznek, és a jelek szerint a jelenlegi koalíció el fogja veszíteni ezeket a választásokat. Ugyanakkor nagy az esélye annak, hogy az ellenzékben levô - számomra különben csöppet sem rokonszenves - baloldali pártok szövetsége kerül ismét hatalomra. Ezek a pártok pedig épp azzal bírálják a jelenlegi kormányt, hogy a szólamok világában él, és túlságosan hagyja magát megszédíteni a NATO- és EU-féle kecsegtetésekkel. Azt hangoztatják, hogy Románia igenis próbálja a saját érdekeit megfogalmazni, megtartva ugyan nyugati orientációját, de távolról sem ilyen "szolgai módon". Szerintem tehát bárki is kerül jövôre hatalomra, minden esélye megvan arra, hogy intenzíven részt vegyen és kihasználja ennek a délkelet- európai együttmûködésnek a lehetôségeit.

Ebben a helyzetben a legtöbbet Erdély tudna profitálni, hiszen ez a régió lenne a legközelebb a nyugati tömbhöz. Ez természetesen nemcsak az itteni magyarokat, hanem az erdélyi románokat is érinti. Mindez az erdélyi regionális mozgalom megerôsödéséhez vezethet, ennek elsô jele már megmutatkozott a Pro Transilvania bejegyzésével. Ez a civil szervezet fontos szerepet játszhat az erdélyi regionális tudat erôsítésében és propagálásában, de nem tartom kizártnak, hogy csak idô kérdése egy erdélyi regionális párt megjelenése. Itt végül is egy üres, betöltésre váró politikai tér van, hiszen azoknak az erdélyieknek, akik kiábrándultak a jelenlegi koalícióból, Iliescuék ezután sem jelenthetnek alternatívát. Ettôl különben sem a világ nem fog összeomlani, sem Románia nem fog széthullani. Az RMDSZ-en belül is érzékelhetô az elmozdulás az "erdélyiség" irányába. Ez nem a régi - inkább kulturális jellegû - transzszilvanizmus újramelegítése, hanem a korszerû regionális politizálás megjelenítése az erdélyi magyar közéletben. A Reform Tömörülés érdeme, hogy ezt a kérdést bedobta. Lássuk, az RMDSZ mit kezd vele.

Ami pedig Oroszországot illeti: nem tartom igazi veszélynek az "orosz befolyást". Jelenleg ugyanis ez az állam iszonyatos belsô problémákkal küszködik, és az elkövetkezô tíz évben is saját gondjaival lesz elfoglalva.

- Nyilvánvaló, hogy a rambouillet-i tervek már a múlté, hiszen elképzelhetetlen, hogy az albánok és a szerbek az elmúlt hetek atrocitásai után békességben élnek majd tovább egy állam határain belül. Koszovó területi függetlensége, a szerb állam határainak a megváltoztatása milyen hatással lehet a térségre? A koszovói példára hisztérikusan reagáló román nacionalizmus esetleges fékevesztése hogyan befolyásolhatja a romániai magyarok sorsát?

- A Koszovó-nyilatkozat harmadik óriási jelentôségû eleme épp az, ami a magyar küldöttség hatékony közremûködésének hatására a kisebbségek védelmére vonatkozik. Világossá vált, hogy a nemzeti kisebbségek automatikusan nemzetközi védelemben részesülnek, amennyiben valamiféle atrocitás éri ôket. Ahogy azonban a jelenlegi romániai helyzetet megítélem, efféle veszélyektôl nem kell tartani. A NATO-nak nincs más választása, mint keménynek és következetesnek maradni, ami eléggé lehûtheti a heveskedô nacionalistákat.

(Székely Kriszta, Szabadság)

Koszovó tanulságai

Interjú Gabriel Andreescuval, a Helsinki Emberjogi Bizottság romániai vezetôjével

- Lehet-e párhuzamokat vonni a koszovói albán kérdés és az erdélyi magyar kérdés között?

- Analógiákat megfogalmazni nem lehet, tanulságokat viszont igen. Mindkét esetben olyan kisebbségrôl van szó, mely sajátos viszonyban van a többséggel, és ez a viszony feltételezi azokat a válaszokat, melyek fenntartják a két nemzetiség stabilitás- és komfortérzetét. Koszovó a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság határvidékén fekvô, kompakt albán többségû tartomány, ahol hagyománya volt a saját intézményrendszernek. Ez az albán közösség azonban az utóbbi években borzasztó elnyomásnak volt alávetve, amely etnikai tisztogatásba torkollott. Ez már régebben elkezdôdött, és ma radikális módon folytatódik. A romániai magyarság földrajzi helyzete sem azonos, viszonyai is mások a többségi nemzettel.

- A tanulságokat említette

- Igen. A koszovói események kapcsán azt tartom fontosnak megállapítani, hogy bármilyen erôfeszítést megéri megtenni annak érdekében, hogy a többség és a kisebbség között megmaradjon az egyensúly. Mert az egyensúly elvesztése katasztrofális helyzetekhez vezethet. Ami a határ túloldalán történik, azt mutatja, hogy mindenképpen el kell kerülni a feszültségek kiélezôdését, az erôszak eszkalációját - ha ez már megjelent -, és békés úton kell lépéseket tenni, még ha ezek nem is tökéletesek, nem pedig összecsapások útján.

- A Rambouillet-i béketervben a nemzetközi közösség autonómiát ajánlott fel Koszovó tartománynak. Hogy gondolja, a múlt vagy a jövô volt eme felajánlás kiindulópontja? Azért akartak autonómiát biztosítani, mert a tartomány `89 elôtt már autonóm volt, vagy azért, mert csak így tudják elképzelni a békés jövôt?

- Én azt hiszem, a múltra és a jövôre egyaránt tekintettel voltak. És ebben a kérdésben nem is voltak viták. Az autonómia sarkalatos pontja volt a koszovói helyzet megoldására irányuló béketervnek. Kétségkívül a múlt felé is nézett a nemzetközi közösség, mert az albán közösség elvárásai szempontjából lényeges, hogy a tartomány valamikor autonóm volt. A Koszovóban 1989 után felépített saját intézmények az albán közösség arra irányuló vágyát, akaratát és határozottságát tükrözték, hogy visszanyerje informális szinten is mindazt, amit formálisan elért. Egészen más az a helyzet, amikor van egy jog, amit megvonnak a közösségtôl, mint az, amikor a közösség egy elképzelt jogot próbál megszerezni. Ezért tekintett a nemzetközi közösség a múlt felé, amint ön is említette. De természetesen a jövô felé is tekintett. Mert amikor egy kisebbség - mely a már említett sajátos körülmények között él - ilyen súlyos konfliktusba kerül a többséggel, a konfliktus túllépése egy kompromisszumos megegyezést kíván az egyik fél elszakadási követelései és a másik fél megtorló szándéka között. A közbeesô egyensúlyi pozíció pedig az autonómia. Az európai tapasztalat azt mutatja, hogy az autonómia egy lehetôség az ország szuverenitásának a megôrzésére, ha a tömbben élô kisebbség már nem akar az állam fennhatósága alatt maradni.

- Ez azt jelenti, hogy egy kisebbségnek az elszakadást kell kérnie ahhoz, hogy kivívja az autonómiát?

- Nem feltétlenül. Ezt a gondolatmenetet csak meglehetôsen extrém helyzetben lehet felhozni. Az autonómia egy lehetôség a kisebbség arra irányuló követeléseinek, szükségleteinek a megoldására, hogy kiépíthesse, fejleszthesse önálló, sajátos identitását. Ezért az autonómia nem is lehet egy általános képlet. Abszurd lenne például a romániai albánok autonómiájáról beszélni, és számtalan hasonló helyzetet sorolhatnék még fel. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor a területi, valamint a népességi realitások, illetve a közösség nagyon erôs akarata következtében az autonómia nem csak lehetséges, de egyben kívánatos lehetôség is. Ha a lehetôség, a kívánatosság és a kisebbség akarata találkozik, akkor a kisebbségnek és a többségnek le kell ülnie tárgyalni, hogy egy racionális megoldást találjon.

- Hogyan látja, milyen mértékben befolyásolják a jelenlegi koszovói események az európai kisebbségpolitikát?

- Mindaz, ami Koszovóban történik, szerintem alapvetô változásokat fog elôidézni a nemzetközi jogban, és ezek természetesen a kisebbségek kérdéskörét is érinteni fogják. Ami történik, kétségkívül felértékeli a kisebbségek pozitív politizálási modelljeit, és - szívbôl remélem - visszarettenti a nacionalista mozgalmakat azokban az országokban, ahol ezek fontos szerephez jutottak. Koszovó - azt hiszem - Romániára is kihat, mert a jugoszláv negatív modell kudarcára a nyugati értékek itteni szószólói mindig hivatkozhatnak.

(Gazda Árpád , Erdélyi Napló)