08/18/99

Aki szívet még nem cserélt
- beszélgetés egy svédországi magyarral -

Sehol senki nem emlegette, nemrégiben Fehéregyházán, a költô ünnepén, a svédországi magyarok is képviseltették magukat. Nem is az a kérdés, hogy miért: lehet, voltak fontosabbak. Pedig aki ilyen messzirôl érkezett annak neve ismerôs. Nemcsak a kíváncsiskodónak, hanem azoknak föltétlenül, akik emlékeznek arra, hogy mirôl írtak az újságok Marosvásárhely fekete márciusa után. Molnár Gergely akkor megjegyzett ember volt, szemet vetettek rá azok, akik mindenáron büntetni akarták a magyart. Hivatták, kesergették, de ô nem hagyta magát. Maradásra biztatott mindenkit, akit szemérmetlenül megvádoltak. Akor még hitte, igazság csak egy van, amit immár a hatalom nem forgathat ki kénye-kedvére...

- Lehet a kérdezô túl nagy jelentôséget tulajdonít neki, de meglepetését nem titkolhatja. Hát mégis elment?

- Gyáva lettem volna, ha maradok. Ha hagyom magam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. Nézze, engem a munkahelyemen akartak ellehetetleníteni. Onnan küldözgették a listákat a rendôrségre. Hogy kit kell megszorongatni. Söpörték akkor a magyarokat az IMATEX-bôl és nem csak onnan, csak errôl még félnek az emberek beszélni: szabadulni akartak azoktól, akik tizenkilencedikén háromnapos sztrájkot hirdettek. Az igaz, hogy kivittük a magyart az utcára, hogy megvédjük magunkat, tudom, aznap dulakodás történt a gyárkapunál. Megállítottak volna minket, de tehetetlenek voltak. És miuttán elcsendesedett minden, a bosszújuktól nem szabadulhattunk, a megtorlástól.

- Beidézték a rendôrségre hamarosan.

- Ötünket hívtak, de csak én jelentkeztem egyedül. A többiek felültek az esti gyorsra és irány a nagyvilág. Ez persze kitervelt dolog volt, csapda, hogy húzzuk el a csíkot. Hiszen azok voltak meglepôdve, akik hívtak. Ahányszor megjelentem, mindig megijesztettek. Egy darabig nem volt kit. Makacs voltam még azért is, nem akartam eltakarodni.

- Egyáltalán biztatta valaki?

- Azt nem mondhatom, hogy az RMDSZ minket magunkra hagyott. Sokan kiálltak mellettünk, ott, ahol kellett; tanácsokat is kaptunk, de a tehetetlenség legalább akkora volt, mint a segítôszándék. Rosszul is esett, amikor arról beszéltek, hogy abból lehet baj, ha olyasmit tettünk, amire megbízást nem kaptunk. Mert akkor a felelôsséget mi magunk kell vállaljuk. De hát nekem felelôsségem csak annyiban volt, mint minden magyarnak. És mégis bizonyítani akarták, hogy több is van... Azokról a napokról sokan sokat írtak az újságban, könyvben, csak arról szól ritkán a krónika, ami utána következett. Pedig a történelmi teljességhez hozzátartozna az is, ha egyszer kiderülne, hány magyarnak mutattak kaput akkoriban a gyárakban. Én egyet tudok, mi kilencvenes menekültek Svédországban meg Dániában vagyunk vagy kétszázan.

- Talán pontosítsunk: mi elôl menekült?

- Egyre pocsékabbul éreztem magam. Négy gyermekem volt, nagy családom, gondolom, érthetô, hogy jobban féltem a kudarctól, hogy az utcára kerülhetek. A gyárban raktárfônök voltam, abban nem kételkedtem, megrendezhetnek nekem akkora hiányt, hogy abból koldulok, amíg élek. Mondták is a rendôrségen, tudomásuk van arról, hogy amíg a "jogaimat kerestem a fôtéren" eltûnt ez-az, amibôl baj lehet. Ez már fenyegetés volt. Biztos voltam benne, nem hiányozhat semmi. Még nem. De, ha kivetették rám a hálójukat és felbíztatják valamelyik üzemi szarkát... Ahányszor végiggondoltam nem volt nyugodt nappalom, éjszakám. Csak az bántott, azok erôsebbek, s nem én. Viszont errôl hiába panaszkodtam volna bárkinek is. Még azt mondták volna, rémeket látok. Inkább csomagoltam. Nem akartam messzire menni, csak a szomszédba, gondoltam, rendbe tesszük magunkat lelkileg, aztán majd meglátjuk.

- És kikötött Svédországban.

- Hívtak a rokonok, legalább volt kihez menjünk. Volt kapaszkodó. Csak éppen arra nem gondoltunk, milyen nehéz lesz letelepedni. A svédek sokat hisznek a kelet-európai változásokról, úgyhogy a politikai menedékjogra kár is hivatkozni. Kilenc hónapig vándoroltunk városról városra, hosszabbítgattuk a tartózkodást, ahogyan lehetett. Persze magyarázhattam, hogy miféle üldözött vagyok én, az nem volt elég, láthatták a hiteles rendôrségi idézôket, mégis valami más volt a perdöntô. Akkoriban értesült a világ a márciusi eseményeket kivizsgáló bizottság jelentésérôl, amelyben bizony a magyarok nyakába varrnak sok mindent. Én név szerint szerepelek benne, mint holmi fôkolompos. Hát evvel volt szerencsém. Mert a svédek sem most jöttek le a falvédôrôl, tudják ôk nagyon jól milyen szerep jutott akkor egy kisebbséginek.

- Itt az alkalom, tisztázzuk végre, huszadikán éjszaka mi lehetett a bûne?

- Csak annyi, hogy ha megütöttek visszaütöttem, különben többedmagammal fehérkarszalagosan inkább rendet teremtettünk volna a nagy rendetlenségben, még a Vatra irodáját is védtük a tömeg haragjától, amíg tudtuk. Ott volttam, ahol a sebesülteket bekötözték és feljegyzéseket készítettek, ki honnan és miért jött Marosvásárhelyre verekedni.

- Az összeírt adatok sorsáról, a videofelvételekrôl akkor tudnia kell.

- Fogalmam nincs, kinek a birtokában lehetnek. Nekem csak az a gyanús, hogy minderrôl olyan ritkán beszélnek, akik tehetnék, mintha módszeresen felejtenénk...

- Svédország messze van, miféle magyarok élnek ott?

- Háború után bevándorolt magyarok, ötvenhatosok, hetvenesek, kilencvenesek. Aszerint ki mikor érkezett. Csak Kristianstadt körzetében, ahol élek ezer magyarról tudunk, ebbôl 230 fizetô tagja egyesületünknek, azért nem több, mert az emberekben még él az elôítélet, hogy otthon maradt rokonaikra visszaüt, ha ôk magyarkodnak. Vér vízzé azért nem válik, rendezvényeinkre rendesen eljön mindenki. Ott vannak a bevándorlók napján, amit mások is velünk együtt ünnepelnek, ott vannak a magyar bálokban, színházi elôadásokon, bátran mondhatom, százával. Ha látná hogyan adogatjuk városról városra, kézrôl kézre az írókat, színészeket. Soha senkit nem tudunk annyira marasztalni, hogy az elszállásolásra, ellátásra jelentkezônek jusson is a vendégszereplôkbôl. Hozzánk barátként jön, aki jön és mi is úgy viselkedünk. Errôl sokat mesélhetnének azok a vásárhelyi mûvészek, akik gyakran megfordulnak nálunk, jövôre egy egész nagy csapat érkezik, az István királlyal. Utaztatásról, pénzrôl mi gondoskodunk. A svédországi magyar nem felejti, hogy honnan származik. Az elhagyott haza emlékei elevenednek meg újra a feledés homályából, ha otthoniakkal találkozhatunk. Nekem a szervezônek az már elégtétel ha összegyûlhetünk és sokan, a színházban, a hagyományos táncmulatságainkban és jól kibeszélhetjük magunkat. Ennyi a fizetségem, ennél több nem is kell, jó érzés, hogy tehettem valamit magunkért.

- Molnár Gergely ott is nyughatatlan.

- Szakmunkás vagyok, egy automata présgépen nyomogatom a gombokat a francia érdekeltségû gyárban, ennyi nekem nem elég s munkaidô után gyakorolom milyen svédországi magyarnak lenni, a körzetben vezetem az egyesületünket, de az országos szövetségben is van feladatom.

- Akkor elsô kézbôl megtudhatjuk, hogy az állam hogyan bánik a kisebbséggel.

- Pillanatig se higgye, hogy mi ott le vagyunk sajnálva, mint jött-ment bevándorlók. Annyi bizonyos, ügyködésünk senkit nem zavar. Tevékenységünkkel is csak azért számolunk el a hivatalnak, hogy megtéríthessék költségeinket, bármennyit, még bérelt irodánk költségeit is. Az anyagiakban nincs hiány, a többi meg rajtunk múlik. Annál jobban törôdnek velünk, minél inkább foglalkozunk magunkkal, ami természetesen nem valamiféle elkülönülés akar lenni, hanem önazonosságunk ápolása. A svédek elégedett emberek: és annak akarnak látni minket is, minden szempontból. Ôk alább nem adják.

- Akkor a beilleszkedésrôl nem is érdemes szólni.

- A gyermekeim és a feleségem is nagyon hamar megtanultak svédül és angolul, mert ott ez is fontos, hiszen ha a svéddel nehezebben boldogulsz, az angolt váltig mindenki beszéli.

- Milyen a svéd iskola, a gyermek elfelejti anyanyelvét?

- Teljesen nyilvánvaló, otthon magyarul beszélünk. Gyermekeinknek magyar nyelvet, helyesírást, olvasást, történelmet tanítanak az iskolában. A tanrend kötelezôen elôírja minden kisebbség nyelvének tanítását. Magyart heti egy órában, ahol erre igény van. A mi körzetünkben három fizetett magyar tanár járja az iskolákat, ahol mindig összegyûl legalább tíz gyermek, hogy anyanyelvét hallja. Elôfordul, hogy nehéz megszerezni a tanárt, akinek képesítése megfelel. A tavaly olyan elsô osztály indult, ahová beiratkozott tizenhat magyar gyermek. Sokáig gondban voltunk, mert nem akadt tanító, aki ennyit elvállalt volna. Hirdettünk újságban, rádióban, megmozdult egész közösségünk és nem hiába, költözött hozzánk más városból valaki.

- Az összefogást ki ne értené, de bizonyosan van szülô, aki nem tud vagy netán nem kíván élni ezzel a lehetôséggel.

- Elképzelhetô, hogy van ilyen szülô, aki nem tartja fontosnak, hogy ilyesmivel gyötörje gyermekét, mert másként jobbnak látja, mert felejteni akarja megelôzô hazáját is. Neki elég annyi, hogy Svédország még azt is megfizette, hogy szorgalmasan tanulta az állam nyelvét. Pedig ugyanolyan támogatásban részesül mások nyelve is. Az albán, a görög, a magyar gyermek akárhová felvételizik, tizenkét osztály után szigorúan figyelembe veszik az anyanyelv tanulásában szerzett pontokat. Nekünk alapítványunk van, amely csak az anyanyelv ápolását szolgálja. A tanárok, tanítók továbbképzésétôl a gyermekek nyári táborozásáig és a kisebbek vasárnapi óvodájának megszervezéséig mindenben szerepet vállal, aki erre alkalmas. Senkinek el nem engedjük a kezét ki magyar akar maradni.

- Mi lesz azzal a nemzedékkel, aki ott születik, aki már svédnek születik?

- Magyar marad, ha akar: svéd-magyar. Még akkor is, ha az asszimilálódás szinte elkerülhetetlen. Az én gyermekeim már iskolába jártak amikor kivándoroltunk. Kivéve a legkisebbiket. Ô volt a legérzékenyebb az elsvédesedésben, a legtöbb hatás ôt érte, mert a szülôk dolgoztak, testvérei iskolába jártak, s neki csak a többség gyermektársadalma maradt napközben. Féltem is, hogy vele elvész valami abból, ami velünk született. Ezért mintegy megelôzésképpen már az iskola elôtt megtanítottuk írni, olvasni magyarul. Mondogattam neki, hogy édesanyánk nyelve mindig a legfontosabb, az elsô helyen van az ember életében s minden, amit azután még elsajátít valaki csak második lehet, hasznos és jó, de második. Hát ez a legkisebb fiam most a legnagyobb magyar a családban. Nemzeti ünnepen szaval, úgy ahogyan senki más, szépen fogalmaz, ô az én titkárom, segít a levelezésben, hiszen neki már a komputer nem holmi csoda, mint apjának.

- Úgy tartják, szívet cseréljen, aki hazát cserél.

- Lehet, úgy volna jó, annak, aki meg tudja tenni. Az ember azért a szívével csínján bánjon. Nekünk a mostoha sors hozta magával, hogy más hazát választhattunk. Már nem haragszunk miatta. Ezért nincs is visszaút, egyelôre. Lányom Párizsban tanul, módunk és lehetôségünk van erre is. De nem folytatom, még megszólallnak, hogy festem rózsaszínûre, ami nem az.

- Mégis nem csábítja semmi a visszatérésre?

- Örömmel elkerülném ezt a kérdést. Az ember szülôföldjét meg nem tagadhatja soha, történjen akármi. Az életem felét itt töltöttem Marosvásárhelyen, itt jártam iskolába, itt voltam fiatal, házam volt és hazám, olyan amilyen, de hazám, ami megmarad bennünk. A kivándorló elégedetlen valamivel, valakivel. Én magammal voltam az. Mert éreztem, nem tudom megvédeni családomat. Nem a kalandvágy vitt ilyen messzire. Hanem a muszáj. Ma vissza-visszajövök, mert tehetem, hoz a kíváncsiság. És nem az, hogy számonkérjek valamit. Ahogyan múlik az idô az ember felejti a rosszat, még akkor is, ha ma sem látni egyebet, nem változott semmi. Itt a szellô sem rezdül, úgy van minden ahogyan hagytam, vagy még úgy sem. Reggelente, amikor felébredek bátyám házában és kinézek az ablakon, csak turkálókat számolgathatok a kukák között a külvárosi betonrengetegben: a szomszédasszony panaszkodik, hazaküldték a fiát a katonaságtól, hadd gyógyítgassa itthon sebeit, amit gyakorlatozás közben szerzett, de a gyógyszer drága, elviszi havi nyugdíját, mert a zsold semmire nem elég, mert a katona az országnak egészségesen jó. Gyulakutáról utaztam Dicsôszentmártonba zsúfolt vonattal, hát gondolja, hogy valaki vásárolt jegyet? A romokban heverô állomás zárva volt, és a kalauzzal csak én akadékoskodtam, hogy pénzemért jegy is járna, mire visszadobott néhány ezrest, hátha elégedett leszek. De mondok mást. Elôször jöttem haza öt esztendô után, a stockholmi román követségen ígéretet kaptunk, menjünk csak bátran, a határon adják a vízumot, ingyenest, mert az jár annak, aki innen elszármazott. Mégis háromszáz márkát vájtak ki belôlem, mert a rendelkezés csak románnak kedvezett: a határôrtiszt még mutatta is a papírt és nem szégyellte, hogy aki magyar származású, magára vessen. Hát milyen haza az ilyen? Válaszra nincs szükségem. Engem Svédországban megpártolnak, mert magyar vagyok. Ott hisznek abban, hogy annál gazdagabb az ország kultúrában, hagyományban, minél több a nemzetiség, ott a bevándorlók akkor ünnepelnek, amikor akarnak, lobogtathatod zászlódat, senkit nem irritál, nem tépik ki kezedbôl. Fizetésemnek harminc százaléka adóba megy. Lehet ez sok. Attól függ mihez képest. Aki ott él, tudja, megtérül. Nincs ember aki a kukáig süllyedhetne, mert olyan a szociális rendszer, a diák teljes ellátásban részesül míg elvégzi a tizenkettedik osztályt, nem listázzák a gyógyszereket, hogy mi lehet ingyenes és mi nem, azt kapod amire szükséged van; ha megoperálnak, nem kell borítékot dugdosni az orvos zsebébe, az lenne csak a sértés, hiszen ott elképzelni is nehéz, hogy valaki a pénzét, koronáit nem tisztességesen szerzi; az öregeknek közös házat építenek, nem hagynák semmiért magukra azokat, akik egy életen át dolgoztak. Természetesen, mikor ezeket mondom, nem doppingolni akarom magam. Dicsekedni sem akarok, csak a tényeket mondom, a hétköznapiakat. A svéd demokrácia tényleg alapvetôen ilyen.

(Pakot Fülöp, Népújság)