08/19/99

Rendkívül fontos a forráskritika

Beszélgetés Vincze Gábor történésszel

Néhány napja mutatták be Csíkszeredában a Státus Könyvkiadó legújabb könyvét, Vincze Gábor Illúziók és csalódások címû munkáját, mely tizenkét tanulmányt tartalmaz az erdélyi magyarság második világháború utáni történetérõl. A szerzõ bevallott célja, hogy a nagyközönséggel értesse meg, valójában mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 õszétõl 1989 végéig. A szegedi történész, mondhatni, egyetlen kutatója ennek a korszaknak; nevezett tanulmánygyûjteményében olyan kérdéskörök háttereit kívánja megismertetni a szakmával és nagyközönséggel egyaránt, mint például a különbözõ magyar–román határtervezetek; a baloldali Groza-kormány nemzetiségpolitikája; bemutatja a magyar vagyonok megszerzését célzó román törekvéseket; az 1945-ös földreformot és következményeit; a két világháború közötti magyar szövetkezetek küzdelmeit önállóságuk megvédéséért; az oktatásügy helyzetét; a második világháború utáni csángósorsot és a magyar egyházak helyzetét. "Bár elsõsorban magyarországi forrásokra támaszkodtam a tanulmányok megírásakor– írja kötete bevezetõjében Vincze Gábor –, úgy gondolom, hogy ez az egyoldalúság is jó kiindulópont lehet a további kutatásokhoz." Az alábbiakban errõl a kiindulópontról kérdeztük a szerzõt, illetve kutatómunkája elõzményeirõl, sajátosságairól, a felhasználható forrásanyagokról.

A romániai magyar kisebbség történetének a II. világháború utáni korszakával 1989 elõtt Magyarországon sem nagyon lehetett foglalkozni; különben a két világháború közötti korszakkal sem foglalkozott senki, bár ez esetben már jobb lehetõségek voltak, mind a kutatásra, mind a publikálásra. A '80-as években készült egy doktori disszertáció a Magyar Népi Szövetség történetérõl (ezt az a Tötössy Istvánné írta, aki aztán az MDF-kormány idején államtitkárként vált itt is ismertté), majd 1990-ben Lipcsey Ildikó történésznek jelent meg egy kandidátusi disszertációja ugyanerrõl a témáról. Mindketten használtak fel budapesti levéltári forrásokat, elsõsorban a Külügyminisztérium anyagait, de most – jó néhány év távlatából visszatekintve – ezeket a dolgozatokat szemléletükben elavultnak, közölt tényanyagukban igen hiányosaknak tartom. Mindenesetre õk voltak az elsõk, akik ezzel a témával elkezdtek foglalkozni. Ahol még leginkább lehetett publikálni, az az Oktatásügy volt, de ez is már inkább a '80-as évek végére esik; Enyedi Sándor közölt egy-két kisebb tanulmányt, cikket a romániai magyar oktatás 1945 utáni helyzetérõl (közleményeinek hátránya, hogy kizárólag a korabeli magyar folyóiratok adataira támaszkodott). Körülbelül ennyi volt az én munkámnak az elõzménye. Amikor 1990-ben komolyan nekiláttam az 1945 utáni évek kutatásához, rá kellett jönnöm, ez bizony édeskevés. Éppen a Tötössy-féle kéziratban tapasztaltam, hogy bizony kronológiai problémák is vannak, bizonyos eseményeknél egymástól eltérõ dátumok szerepelnek; ezért azzal kellett kezdenem, hogy ennek a korszaknak elkészítsem a többé-kevésbé megbíztató kronológiáját. Így készült el államvizsga-dolgozatként az a munkám, amely aztán 1993-ban önálló kötetként is megjelent, A romániai magyar kisebbség történelmi kronológiája, 1944. augusztus 23-tól, tehát a román "kiugrástól" 1953 márciusáig (ekkor úgymond "önfeloszlatták" a Magyar Népi Szövetséget). Meg kell jegyeznem, kronológiát és bibliográfiát csupán az "õrültek" készítenek, mert hihetetlenül aprólékos munka, rengeteget kell piszmogni vele, persze, megjelenése után mindenki ezt fogja használni kézikönyvként, de nincs akkora visszhangja a szakmán belül, mintha valaki, tizedannyi munkával elkészít egy látványos, összefoglaló kézikönyvet. (Különben ennek a kronológiának elkészült a javított, bõvített változata, mi több, 1965-ig egészítettem ki; remélem, jövõre megjelenik valamelyik itteni kiadó gondozásában.) Ennek a kronológiának az elkészítése azért is hasznos volt számomra, mert ehhez át kellett néznem a korabeli magyar napi- és hetilapok, különbözõ periodikák nagy részét. A kolozsvári Egyetemi Könyvtárban elég jó gyûjtemény van, hosszú hónapok munkájával itt "nyálaztam át" e korszak sajtókiadványainak jelentõs részét. Már ekkor elkezdtem különbözõ szemtanúkat keresni; sikerült is "elcsípni" néhány olyan öregurat, akik nem sokkal (magnóra rögzített) beszélgetésünk után eltávoztak közülünk. Ilyen volt például Lakatos Pista bácsi, az öreg szociáldemokrata, aki – szerintem – az 1945–1946-os évek egyik legkiemelkedõbb politikusa, az erdélyi magyarság egyik legtisztességesebb embere volt. Ezért kellett aztán neki is 15 esztendõt börtönben ülnie; a Márton Áron és társai perben ítélték 25 év szigorított fegyházra és életfogytiglani kényszermunkára.

Kutatómunkádban milyen magyarországi levéltári anyagokat tudtál felhasználni?

Jórészt Kolozsvárra koncentrálódott a kutatásom, elég sûrûn utaztam oda, ezzel párhuzamosan a Magyar Országos Levéltárban is dolgoztam. A jelenkori gyûjteményben találtam külügyi anyagokat, ezeket kezdtem tanulmányozni. Kívülálló nem is sejtené, mennyire izgalmas, hihetetlenül gazdag anyag ez, melynek létrejötte két-három emberen múlt. Mirõl is van szó? Ugye, sem Romániának, sem Magyarországnak nem lehettek diplomáciai kapcsolatai, legyõzött országok voltak, ráadásul a békeszerzõdés aláírásáig szuverenitásuktól is meg voltak fosztva; ezért Bukarestben is csupán egy diplomáciai ügyvivõ mûködött, Nékám Sándor nevû kisgazdapárti politikus. Vele együtt került Bukarestbe Gyöngyössy István nevû "szalonkommunista", úri fiú (1945-ben lépett be a Kommunista Pártba; egyébként Nagyváradon érettségizett, s – ha jól tudom – onnan szökött át a '30-as években Magyarországra). Nos, ez a két ember nagyon jó kapcsolatokat épített ki mind a Magyar Népi Szövetség kommunista politikusaival, mind a szövetség külsõ és belsõ ellenzékével, és rendkívüli módon figyeltek a nemzeti kisebbségi sérelmekre. Követségi jelentéseikbõl kiderül, világosan látták a problémákat, Nékámnak például komoly kritikai megjegyzései vannak a Népi Szövetség kommunista vezetõségével szemben. Ezeket a követségi jelentéseket alapvetõ forrásanyagként tudtam használni. Van azonban más anyag is. Például Venczel József, Demeter Béla adatgyûjtései. Demeter Béla a kommunista politikus Demeter Jánosnak az öccse, kisgazdapárti, 1944-ig az Erdélyi Gazdának volt a szerkesztõje. Jó személyi kapcsolatai voltak, mindenkit ismert a kommunistáktól el egészen a magas rangú egyházi tisztségviselõkig, s így meg tudta szervezni, hogy a budapesti külügyminisztérium békeelõkészítõ osztálya számára mindenféle sérelmi anyagot gyûjtsenek össze Erdélybõl. Az 1945-ös földreformmal kapcsolatos magyar sérelmeket, az oktatásüggyel, a Bolyai egyetem beindításával kapcsolatos sérelmeket, a Maniu-gárdák garázdálkodásával és más atrocitásokkal foglalkozó jegyzõkönyvek kivonatait kijuttatták Budapestre, hogy a békeelõkészítõ osztály fel tudja majd használni saját érvrendszerében. Ezek megint roppant adatgazdag anyagok. Mind a Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetérõl 1945–1947 c. kötetünket (amely tavaly decemberben jelent meg Budapesten), mind az Erdély magyar egyeteme 1944–1949 második kötetét (amely egy éve Marosvásárhelyen látott napvilágot) Demeter Béla emlékének ajánljuk, mert azt kell mondanom, ha Demeter Béla a – nehogy félreértés essék – jó értelemben vett hírszerzõ, anyaggyûjtõ és -továbbító láncolatot nem szervezi meg, akkor bizony a kutatók Magyarországon meglehetõsen sovány anyagra tudnának támaszkodni.

Ezeket az anyagokat nem zárolták?

1990-ig elég nehézkesen lehetett ezeket az iratcsomókat tanulmányozni. A kikérésükhöz szükséges engedélyeket, mondjuk, meg lehetett szerezni, igazából a publikálásukkal volt a baj.

Mit tudnál mondani a romániai állami levéltári forrásokról, már ami kutatási területedet illeti.

Van néhány ismerõsöm, akiknek közvetítésével, segítségével szereztem levéltári anyagokat; tehát közvetett ismereteim vannak a romániai levéltárakról. Legutóbb a Magyar Kisebbség idei elsõ számában publikáltunk egy olyan dokumentumot, amelyet a bukaresti levéltárból bányásztak elõ. Kállay Gyula 1959 nyarán történt kétnapos, nem hivatalos romániai látogatásáról felvett jegyzõkönyvrõl van szó, amelynek a magyar változatát Magyarországon – a megfelelõ levéltári állagokban, ahol ennek a látogatásnak nyoma kellett volna maradjon – nem találtam meg. Kállay Gyuláról tudni kell, hogy Kádár egyik bizalmi embere volt, ebben az idõszakban államtitkár, a korszak egyik legbefolyásosabb magyarországi politikusa. Ezt a jegyzõkönyvet csupán példának hoztam fel, annak igazolására, hogy több olyan román levéltári anyag van, amelyeknek az úgymond magyar megfelelõje, valamilyen okból kifolyólag, nem létezik, illetve hiányzik. Tehát, mindenképpen fontos a román levéltárakban való kutakodás; másrészt pedig érdemes egybevetni bizonyos eseményeknek a román, illetve magyar szemszögbõl való tálalását.

Mennyire szavahihetõk ezek a források?

Mind a román, mind a magyar levéltári anyagok esetében rendkívül fontos a forráskritika. Néhány román történész – például Virgil Tîrãu vagy Gheorghe Onisoru – publikált ugyan néhány tanulmányt a Magyar Népi Szövetségrõl vagy a Román Kommunista Párt kolozsvári tartományi bizottságának 1945-ös tevékenységérõl, de szemléletük elfogadhatatlan számunkra. Tudniillik, Onisoru a Népi Szövetségrõl írott tanulmányában mindvégig a korabeli prefektusi jelentésekre hivatkozik, és a prefektusi jelentésekben egyvégtében az szerepel, hogy a Magyar Népi Szövetség különbözõ helyi szervezetei milyen nacionalista-soviniszta tevékenységet fejtenek ki. De hát egy román prefektus szemében már az is magyar sovinizmusnak számít, ha március 15-én – mondjuk 1946-ban, amikor még lehetett – magyar és vörös zászlóval felvonulnak a helybeli magyarok! És a román történészekben fel sem merül az, hogy annak a prefektusnak a szemlélete torz, hogy esetleg kritikával kellene fogadni ezeket a jelentéseket. Arról nem is beszélve – ez már szinte vicc –, hogy azt a Magyar Népi Szövetséget, amelynek kommunista vezetése a legvégsõkig támogatta a Groza-kormányt (sõt, a hírhedt marosvásárhelyi nyilatkozatban ki is jelentik, hogy ellenzik a trianoni határ bármilyen módon történõ megváltoztatását) irredenta szervezetnek állítják be...

Az említett kronológiád elkészítéséhez szükséges elõtanulmányok, a folyamatos levéltári búvárkodás következtében, minden bizonnyal, alaposan megismerhetted a szóban forgó korszakot. Szemléleted mennyire egyezik más kutatókéval?

Elõdeimhez képest, én sokkal nagyobb forrásanyagot ismertem meg; azt hiszem, emiatt nemcsak a tudásom nagyobb, de valójában más szemlélettel is közelítem meg ezt a témát. Emlékszem, különbözõ szakmai konferenciákon például Tötössynével komoly vitáink voltak; õ másképp értékeli ezt a korszakot, kissé – hogy úgy mondjam – "balogh edgárosan", tehát sokkal pozitívabbnak tartja, teszem azt, Groza miniszterelnök politikáját, mint én. A szemléletem – talán úgy fogalmazhatnám meg röviden –, "kritikai realista", ami alatt azt értem, hogy igyekszem maximálisan tárgyilagos lenni, de nem elégszem meg azzal, hogy leírjam vagy rekonstruáljam az eseményeket, értékelem is azokat. Azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor – teszem azt – kritizálom az 1945 utáni évek magyar kommunista politikusait, akkor nem elítélem, hanem megítélem a cselekedeteiket.

Ki foglalkozik még a romániai magyar kisebbség legújabb kori történetével?

Azt kell válaszolnom, hogy senki… Tötössy Istvánné 1990-tõl lemondott a tudományos munkáról, a kutatásról; Lipcsey Ildikó – bár 1990 után is megjelentetett néhány tudományos közleményt – elkerülvén a Történelemtudományi Intézettõl, gyakorlatilag nem számít aktív kutatónak. Más pedig nincs. Magam is lassan a negyvenhez közeledem, és nem látom a hátam mögött a huszonéveseket, akik most kerültek ki az egyetemek padjairól. Hogy nyomulnának, dolgoznának, semmi…

De hát ez a téma olyannyira lényeges, mondhatni, létfontosságú, hogy nehéz elképzelni, nincs valamiféle utánpótlás.

Bárdi Nándor kollegámmal (aki a romániai magyar kisebbség két világháború közötti periódusát kutatja) tartottunk egy két féléves kurzust a kolozsvári egyetemen a magyar történelem szakosoknak. Abban reménykedtünk, hogy egy-két tehetségesebb diákkal megkedveltetjük ezt az idõszakot, s talán sikerül majd kinevelni olyan történészeket, akik Erdély jelenkori történelmével foglalkoznának. Lehet, kissé naivak voltunk, amikor ebben reménykedtünk. Észre kellett vennünk, elhanyagolható sikere van elképzelésünknek. Hogy miért? Ez a legkellemetlenebb. Rá kellett jönnünk, nem akarnak dolgozni. "Nézd – mondtuk egy-egy hallgatónak –, megjelent itt egy román tanulmány errõl és errõl, olvasd el, írjál róla egy recenziót, kritikát. Ha úgy érzed, hogy ez egy kicsit cikis, netán valami problémád származhat ebbõl az egyetemen, akkor álnéven fogjuk publikálni. Honoráriumot is kapsz érte, meg aztán így kell elkezdeni a tudományos munkát; eleinte recenziókat, kritikákat kell írni, majd levéltári kutatásokkal folytatni…" Mondom, itt kezdõdött a baj, próbáltuk dolgoztatni õket; s mire kiderült, hogy dolgozni kell, a lelkesedés villámgyorsan lelohadt. Persze, számon tartunk egy-két fiatalembert, akiket (talán) rá lehetne állítani a két világháború közötti idõszak kutatására.

(Szatmári László, Hargita Népe)

----------------

Vincze Gábor (Békés, 1962. január 21.) történész. A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán szerzett oklevelet 1991-ben. A JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjteményének kutatója. Kutatási területe a romániai magyar kisebbség II. világháború utáni története. Tanulmányai, forrásközlései magyarországi és romániai szakfolyóiratokban, napilapokban jelentek meg (Századok, Múltunk, Beszélõ, Erdélyi Magyarság, Magyar Kisebbség).

Megjelent kötetei: A romániai magyar kisebbség történelmi kronológiája. 1944. augusztus 23.–1953. március. Szeged–Budapest, 1993; Erdély magyar egyeteme 1944–1949. (Lázok Jánossal közösen) Marosvásárhely, I. kötet, 1995; II. kötet, 1998; Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetérõl. 1945–1947. (Fülöp Mihállyal közösen) Budapest, 1998; Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetébõl. Csíkszereda, 1999; Magyar vagyon román kézben (elõkészületben)