10/17/99

Fény a rácsokon

Beszélgetés a 70 éves Csiha Kálmánnal

- „Életem a rácsok és fények világa volt" - írja a püspök úr a Fény a rácsokon c. könyvének bevezetôjében. A kettô már a gyermekkortól váltogatta egymást?

- Nagyon szép gyermekkorom volt, szüleim szeretete, nagyapám evangéliumi hite mind Isten fényforrása volt életemben. Az egész családunkban az istenközelség bizonyossága lebegett. Nagyapám is, édesapám is egyházmegyei fôgondnok volt.
Tanyánkról, ahol éltünk, rendszeresen bejártunk vasárnapi istentiszteletre Érsemlyénbe, de többnyire Érmihályfalvára. S ha néha valamiért nem tudtunk bemenni, édesapám elôvette valamelyik Ravasz-kötetet és prédikációt olvasott belôle. Persze, a rácsok akkor is ott voltak, de szüleim igyekeztek megóvni tôlük.

- Az évek során a püspök úr sok iskolának a padját koptatta...

- Valóban sok iskolát végigjártam. Váltakozó iskoláimban tükrözôdött a történelem. Érmihályfalva volt az elsô, az elemi iskola, ahova a tanyáról bejártunk bátyámmal együtt. Ôt aztán Sárospatakra küldték gimnáziumba, amelyik nagyon jó hírû volt.

1939-et írtak, amikor én a negyedik elemibe kellett volna hogy menjek, ôsz volt, bátyámat készítették a másnapi sárospataki utazásra, s akkor hirtelen így szólt hozzám édesapám: úgy gondoltuk, hogy jobb lenne, ha most te is elmennél egy évre Sárospatakra. Aztán késôbb rájöttem, szüleim nem akarták, hogy ha valami történik, nekem is bajom legyen. Édesapám elôérzete be is igazolódott, 1939-ben egy hamis vád alapján elfogták, börtönbe került, nagybátyámra halálos ítélet várt, nagyapám is rövid idô múlva a kihallgatások kereszttüzébe került. Én errôl nem sokat tudtam Sárospatakon. Ez az idô volt az, amikor hirtelen nôni kezdtek a rácsok, még ha akkor rövid idôre is.

1940 után három boldog gimnazista év következett Debrecenben. Aztán a rácsok nôni kezdtek az egész világon. Édesanyám trombózist kapott, nem volt szabad mozognia, a hatóságok mégis feltettek egy szekérre, s úgy menekültünk a Dunántúlra, rokonainkhoz. Persze, szegényen, kirabolva értünk vissza kifosztott otthonunkba. Itt fejeztem be a gimnázium negyedik
osztályát, újra Érmihályfalván. Késôbb a zilahi Református Kollégiumba küldtek szüleim. Lehet, koromnál fogva is ekkor voltam a legfogékonyabb, de ez a kollégium adott nekem a legtöbbet.

- Pénzszerzés céljából a fiatal Csiha Kálmán az iskolában órákat adott a gyengébb képességû tanulótársainak, késôbb álláskeresés töltötte ki idejét, majd a Rév–Esküllô-csatorna építômunkása lett. Ilyen nehéz helyzetben volt
a család?

- 50 hektárunkat hol elvették, hol visszaadták, a távol fekvô Zilah is költséges volt, és így a nagyváradi (azóta megszûnt) Szent László Gimnáziumba kerültem. Itt érettségiztem, közben azonban szüleimet kényszerlakhelyre vitték, s nekem egyedül maradva kellett megkeresnem a tandíjravalót, ezért voltam kénytelen számtan–fizika magánórákat tartani. Azután kezdôdtek az
álláskeresések, a nyári munka a Rév–Esküllô-csatornánál.

- 1949 márciusa. Húshagyókedd utáni éjjelen az egész országban ugyanazon idôben összeszedték és kényszerlakhelyre hurcolták a földbirtokosokat… Az ismeretlent ma már csak két betûszóval emlegetjük: D. O. (domiciliu obligatoriu), vagyis kényszerkötelezô lakhely. Ez már a sokadik rács lehetett…

- Szüleimet Csíkszeredába hurcolták kényszerlakhelyre. Minden héten jelentkezniük kellett a rendôrségen, és nem volt szabad elhagyniuk a várost. Én a „szállítmányból" kimaradtam, mert azon az éjszakán nem voltam otthon. Viszont személyazonosságim lejárt, és szinte törvénytelenül végeztem el a középiskolát és a teológiát is. Rokonságunk nem volt kiterjedt, édesapám lánytestvére családjával együtt még a háború idején kimenekült Amerikába, a másik testvért szintén kényszerlakhelyre vitték. Nagyapám meghalt, házukat, birtokukat elvették, és öreg nagyanyám a szüleimmel élt a kényszerlakhelyen.

Ekkor már szívközelben nôttek a rácsok, de ezekre az idôkre mégis hálás szívvel gondolok. Isten megpróbált, de meg is segített, és megmutatta nekem az élet minden oldalát.

- Mi érlelte meg a teológiára való felvételi gondolatát? Hiszen azokban az években (de késôbb is) az államosítás, a megfélemlítések, az igazoltatások és a sok meghurcoltatás miatt a papi pályára készülôket megbélyegezték.

- Isten elvette tôlem a megélhetés félelmét, hiszen megtapasztaltam, hogy az ô segítségével a legnehezebb helyzetben is lehet élni, sôt tanulni is. Ekkor döbbentem rá arra, hogy mennyire fontos számot vetni önmagunkkal. Isten kegyelmébôl megértettem, hogy a tudást és a hitet nem lehet az embertôl elvenni. Talán ez a belsô megvilágosodás és a zilahi évek indítottak el a teológia felé.

- Kizártak mindent, hogy egyedül legyek, / De Ôt kizárni nem lehet soha! / Elsüllyedhetnek erdôk és hegyek, / Halálba hullhat téli fák sora, / Az Isten él! Kizárni nem lehet! / Meglátogatja vak cellák ölét, / Gyôz a szívek s börtönök felett.
Ez a vers 1957 decemberében íródott a kolozsvári börtönben. Az elsô börtönvers megírása után gondolt-e a püspök úr arra, hogy a versekbôl késôbb könyv is lesz?

- Amikor ezt a verset írni kezdtem, akkor még nem gondoltam arra, hogy ebbôl valamikor könyvnek egy része lesz. Akkor mellbeütésszerûen csak azt írtam le, amit átéltem. Késôbb azonban öntudatosan gondoltam arra, hogy meg kellene írni a börtön történetét és benne Isten megôrzô csodáit. Mindig éreztem, hogy Isten kiszabadít, ezért öntudatosan készültem a szabadulásra, és sokszor gondolkoztam azon is, hogy milyen lesz a könyv.

- Tíz év börtön - szólt a kegyetlen ítélet egy olyan koncepciós per után, amelyet valótlan vádak alapján hoztak.
Hat és fél év után egy általános amnesztiával azonban sokan szabadlábra kerültek, köztük több lelkész is. Milyen érzés volt meglátni a közben felcseperedett, soha nem látott Emesét?

- A börtönben azt terveztem, hogy amikor kiszabadulok, otthon meg fogom lesni a játszó gyermekeket, és ki fogom találni: melyik a hatéves Emese. Aztán mégsem így történt. Mikor megérkeztem apósomékhoz egyik görög katolikus börtönkollégával, lerogytam egy székre, és nem volt erôm felkelni, hogy megnézzem a játszó gyerekeket. De így is felejthetetlen, csodás élmény
volt, amikor az ölembe kérezkedett és átölelt. Az ablaknál megmutatott a többi gyermeknek és azt mondta: látjátok, nekem is van édesapám.

- A gógánváraljai lelkészség után Marosvásárhely következett - rengeteg munkával és új gyülekezetek szervezésével…

- Amelyek sok problémát okoztak. Néha különbözô cselekhez kellett folyamodnunk. Volt, amikor nehezen engedélyt kaptunk harangozói ház vásárlására, annak aztán engedély nélkül kiütöttük a falait, és renoválni kezdtük a templomunkat, hogy hirdethessük: ameddig tart a felújítás, szükségbôl a kántori lakásban tartjuk az istentiszteletet. Aztán ott is maradtunk. Persze, a gyülekezet megalakulásának jóváhagyására sok közbenjárásra, kérvényezésre, kerülôútra volt szükség.

A cserealji gyülekezet esetében elhatároztuk, hogy egy öreg nénitôl megvesszük a házát. Elôbb azonban kérvényt írtunk, hogy istentiszteletet tarthassunk nála. Az engedély kézhezvétele után a házban új igehirdetési központot létesítettünk, kiütöttük a falakat, és már volt is egy száz férôhelyes félig elismert imaházunk.

- 1989 karácsonyán - úgy tûnt - a rácsok végleg lehullnak. Mégsem így történt. 1990. június 29-én került sor a püspök úr beiktatására, s másfél évvel késôbb az elsô közgyûlési jelentésben ezt olvashatjuk: Az idô, amiben ezt a másfél évet megéltük, változó idô volt. Tele volt nagy reményekkel és nagy csalódásokkal… A magyarságot ért támadások sokszor kihatottak közegyházi törekvéseink megvalósítására. Küzdelmünk sokszor szélmalomharc volt,
amit azonban vívnunk kellett, még ha sokszor eredmény nélkül is.
Úgy gondolom, a püspök úr akkor nem hitte, hogy ezek a szavak nyolc év múlva is aktuálisak lesznek…

- Nem. Isten kegyelmébôl 1989-ben megfordult a világ. Az elsô karácsonykor naivak voltunk. Úgy éreztük, hogy vége van
mindennek: diktatúrának, nemzetgyûlöletnek. Sajnos, nem így történt. Az azóta eltelt évek is csak harcot jelentettek.
Számtalanszor kellett újból kezdeni mindent. 1989 óta tíz év telt el, de egyházi javaink még mindig a hatalom kezében vannak,
500 felekezeti iskolánk ma sem mûködhet, s önálló magyar egyetemünk még mindig nincs. Ez a szélmalomharc mérhetetlen sok
energiát emésztett fel.

- 1996-ban a hûséges feleség, a mindig segítôkész élettárs örökre eltávozott. Mégis, ha csak az elmúlt évek elôjegyzési naplóit veszem a kezembe, alig találok olyan lapot, ahol ne lenne valamilyen bejegyzés. Külföldi és belföldi utak, vizitációk, elôadások, templomszentelések, ünnepi és más szolgálatok, a megjelent prédikációs köteteket, könyveket, tanulmányokat nem is említve. Mindezek mellett a püspök úr az 1995-ben Budapesten
magalakult világ református egyházait tömörítô Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának (MRETZS) a lelkészi elnöke és egyben a liturgiai bizottsági elnök is. Nem fárasztó mindez?

- Feleségemmel sokat dolgoztunk a kicsi gyülekezetekben, de késôbb Marosvásárhelyen is. Azt lehet mondani, hogy nem volt szabadnapunk, nem tudtunk szélesebb értelemben társadalmi életet élni. Még a barátainkat is csak néha-néha tudtuk meglátogatni. Barátunk, családunk az Anyaszentegyház volt. Feleségem elvesztése számomra mérhetetlen veszteség volt, a
munka és a feladatok teljesítése azonban erre az árvaságra gyógyír volt s egy nagy üresség kitöltôje. Persze, mindezektôl függetlenül, mint azelôtt is, a munka nem más, mint édes teher a számomra.

- Az elmúlt kilenc év alatt megoldódott a lelkészhiány, szeretetintézmények, templomok, gyülekezeti otthonok épültek. A legfontosabb azonban mindezeknek a tartalommal - azaz hittel - való megtöltése. Ezt vállalta fel a püspök úr 1990-ben, amikor a beiktatás alkalmával így fogalmazott: Megbízatásként hiszem: Isten megbíz azzal, hogy összeszedjük a maradékot … hitben, munkában, hûségben … népünknek azt a lelki erejét, ami még
megmaradt…

- Sok, elôre nem látott fájó dolog jött közbe. Ide lehet sorolni a vásárhelyi véres eseményeket, s a nagyrészt ennek is köszönhetô újabb kivándorlási hullámot, a megoldatlan gazdasági helyzetet, a kisebbségi jogainkért való állandó harcot, újraszervezett iskoláink mindennapi fenyegetettségét, egyházi és más javaink visszaszolgáltatásának akadályoztatását. Ezekhez járul hozzá az Európa-szerte érezhetô demográfiai hullámvölgy, a sokakban megroppanó reménység, a növekvô infláció következtében gyülekezeteink teherbíró képességének csökkenése. De Jézus mégis azt mondja: bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Püspöki szolgálatom alatt Jézusnak ezt az üzenetét kívántam és kívánom továbbadni.

Nagy feladat elôtt állunk: össze kell szednünk a maradékot. Azonban két nagy sebünk van: a kivándorlás és a természetes szaporulat hiánya. Minden évben háromezerrel többet temetünk, mint amennyit keresztelünk, s ez az elmúlt kilenc-tíz évben már 26 ezer lelket jelent. Valami biztató reménységünk mégis van: az utóbbi két évben lassan ugyan, de emelkedni kezdett a
születések száma, s az iskolákban felnövekvô értelmiség, a gyermek-evangelizációk, az ifjúsági táborok, a nôszövetség munkája, az építô gyülekezetek, a gyermeket vállaló szülôk - a maradék összeszedôi. Isten áldja meg a gyermeket vállaló
édesapákat és édesanyákat!

Az 1990-ben vállalt megbízatást ma is vállalom: összeszedni a maradékot. Tudom, hogy nem mindenki vállalja vagy végzi ezt.
Tudom, az én eddigi munkám sem volt tökéletes. De azt is tudom, hogy ebben az új világban, a sok, másfajta, újból nôtt rács mögött, másképpen, mint régen, de sokan megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak, az istentelenek pedig istentelenül cselekesznek (Dán 12, 10), és az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége (Dán 12, 3).

- Miben látja a püspök úr az erdélyi reformátusság jövôjét?

- Erdélyben az elmúlt évszázadokban rengeteget szenvedtünk, mégis megmaradtunk Isten kegyelmébôl. Hiszem, hogy most is megmaradunk, bár erdélyi reformátusságunk jövôjét sok minden fenyegeti. Mégis úgy érzem, hogy Anyaszentegyházunkban még van annyi megtartó erô, hogy mindezeket túl fogja vészelni.

A jövôt a lelki megtisztulásban látom. Kilencéves püspökségem alatt szüntelenül hangoztattam, hogy történelmi népegyházból történelmi hitvalló egyházzá, minôségi egyházzá kell válni. Ez viszont egy hosszú folyamat, amelyben sok szerepe van a lelkiség megváltozásának. Ezért sok minden függ lelkipásztoraink, vallásoktató tanáraink lelkiségétôl, a presbiterképzéstôl, a
nôszövetség és IKE munkájától. Hiszen amíg a lelkünk megmarad, mi is megmaradunk. A feladat azonban nemcsak a megmaradás, hanem a növés is. Isten adjon ehhez erôt mindnyájunknak!

(Somogyi Botond)